Hajnali Álom

Hajnali két óra lehetett mire végre sikerült elaludnom. Álmomban egy idegen város koromsötét falai vettek körül. Tökéletesen simára csiszolt, jéghideg falak, melyek mintha csak üvegből lettek volna. De amint hozzáértem, a fagy megcsípett, és egyszeriben nedvesség folyt végig az ujjaimon. Nem messze tőlem egy haloványan derengő ezüstös fényre lettem figyelmes. Amely csak bolyongott egyik folyosóról a másikra. Szerettem volna megérinteni, de hirtelen arra lettem figyelmes, hogy valami fojtogatja a lábam.
- Eressz el! – hangzott el tőlem, de egyre csak szorított, csontomig hatolt a fájdalom.
- Eressz el! – kiáltottam újra, és odanyúltam, hogy a kezeimmel szabadítsam ki magam. De amint odaért volna a kezem, a szorítás abba maradt. És megdöbbenve néztem, hogy nincs is mögöttem semmi. Miután kiszabadultam egyenesen a másik irányba rohantam. Próbáltam ismerős helyeket keresni, ahol már járhattam, de az épületek egyformák voltak, és a folyosók is egyre szűkebbek és szűkebbek. Egy pillanatra megálltam, hogy végig gondoljam, mit tegyek. Mindenem remegett a félelemtől. Levegőt is alig kaptam a folyosók szorításában. Felnéztem, és megpróbáltam segítséget kérni a felettem lévő színes mozaik ablaktól. De ő nem válaszolt.
- „Járnom kellett már itt – gondoltam egymagamban. De mégsem ismerős semmi. Gondolkodtam. Gondolataim közepette az egyik fal újra megcsípett. Újra feleszméltem.
- Ez nem valóságos egyre csak ezt űztem magamban!" - a félelem egyre csak elhatalmasodott rajtam. Menekültem volna, de nem tudtam hova. Amerre néztem, csak ódon hatalmas falak, gránitból faragott kőkapuk tornyosultak elém, és egyetlen mozaik ablak, melyen valami szent volt látható, amelyen némi fény beszűrődött, de sehol egy lélek, és egyetlen szót sem hallottam a saját szorongó hangomon kívül.
Majd lerogytam a földre.
- Valaki, akárki... – kérleltem halkan. De választ nem kaptam. Majd átöleltem térdeimet, hogy valami biztonságos helyet készítsek magamnak, és levegőt is kapjak. Kis idő múlva újra feltűnt az ezüstös fény. Bár most közelebbinek látszott, de ő mégse törődött velem.
- Várj! – kiáltottam utána, és megpróbáltam a nyomába eredni, de ismét éreztem a fojtogató érzést. Valami ismét megfogott, és nem akart elereszteni. Szorította a karomat, és a lábaimat. Rángatózni kezdtem, hogy valamelyest kiszabaduljak, de ő volt az erősebb. A földhöz szegezett. Ám ahogy ismét eltűnt az ezüstös fény, úgy eleresztett a szorítás is. Bár menekülni nem tudtam, erőtlen voltam. Csak feküdtem mozdulatlanul.
- Kérem, valaki... – suttogtam alig halható hangon. Arcomat kezembe temettem. Nem akartam látni a sötétséget, és vajon mi jöhet még a sötétség árnyaiból. De már fel akartam ébredni, hogy véget érjen e rémséges álom. Egyszeriben az ujjaim közt az ezüstös fény sütött át. Felnéztem, és a halovány derengés egyenesen felém közeledett....