nyugtalanít egy valótlan álom,
és amíg gondolataim kuszaságát
rendezgetem, lelkem rezgését hallgatom.
Hold bújik elő vastag fátyla mögül -
félbehagyott mondatok kötnek belém -
a véget várja mind, rendületlenül,
mely megvolt még a hajnalok kezdetén.
Hideg szél túr a csupasz ágak közt,
kitörött üvegablak ásít keservesen.
Becstelen némaságát szégyelli tán.
Kuvik töri meg az ég-mély csendet: -
Mindörökké
kóborolni fogsz te már, menthetetlen,
Holdtól lopott árnyéknak sötét oldalán.
2020.1.29
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése