Örökös hajsza...

Egy végtelenbe nyúló éjszakán,
ágyamra ült fáradtan a magány.
Rám tekintett, s nézegette magát,
közben kibogozta karmazsin haját.

Mesés hölgy, a szeme oly szelíd,
bontja, oldja, rakoncátlan fürtjeit.
Mellette ülve a pillanat elenyész,
újra és újra kezdi, sosem lesz kész.

Elűzi álmom, elfelejtteti gondomat,
mesebeli zöldellő partokra hívogat.
Ha elalszom, összecsengnek tincsei,
borzas haját nevetve tovább fésüli.

Hallgatom, álmomban is éberen,
miként tesz - vesz ezen az éjjelen,
fésüli szakadatlan, örökös a hajsza,
véget nem érő akárcsak az éjszaka.