fújdogál a hideg szél,
ősi magyar pusztában
sok bús üsző útra kél.
A megkopott hazában
a magyar csak kóborol,
feledésbe merült már
ezeréves hősi kor.
Ó, hajdani dicsőség,
múltunk, a régi idők,
midőn magyar lobogók
lengtek váraink fölött.
Miénk volt Pozsony,
benne magyar királyok,
sohasem hajbókoltunk,
s nem tiportak szűz álmok.
Hiszen olyanok voltunk
világ népei között,
akár büszke vitorlás
a kéklő tenger fölött.
Egykor virágos földünk,
szirmai elhullottak,
s mi, hitetlen magyarok
engedtünk új koroknak.
Dicsőségünk hanyatlik,
de egyszer még lángra gyúl,
s akkor sötét jövendőnk
vakító fénybe borul.
Rajta, hát talpra magyar!
Mária keze simítván,
óvja büszke válladat,
s oly leszel, mint hajdanán
Lobogónk még mindig áll,
váraink tornya fölött,
és nagyobb lesz a magyar,
mint múlt századok között.
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése