Csak nézem ezt a furcsa, ferde fát,
mely keresztülível szirten át.
Hogy lehet, hogy e lényt ne szeressem,
hogy benne társam ne keressem.
Már csöndes ága között az arany napot
nem tartja, s madara is elhallgatott.
Virága sincs már, sem édes gyümölcse,
mégis ő az alkony szelíd bölcse.
A szemlélő, ki oly esetlen,
s végtelen titkában hogyha elmerül,
törékeny szálként is szelíden arra dől,
amerre lelke vonja szüntelen.
2020. november 11.
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése