Giccses pompadourok
járkálnak föl s alá,
mimikátlan maszkok,
színjátékká korcsosult gyermeki talány.
2021. január 13.
Színjáték...
2021. január 16., szombat
Csiszolatlan érc...
Érzem magamban feltörő szerelmed,
szívem, mint érzékeny műszer, jelez földfelszínig,
mint csiszolatlan ércet: érzékeim feléd hajolnak,
szelíd gyűrődések repesztik.
Simít az ujjam: érzi bőrödet még,
prizmák közt siklik a fény:
szemem szemed foglya,
megvakítottál, s téged lát mindenben,
s világomat - világod bűvkörébe fogja.
Most csak csöndes szavakat mormol a lélek,
s mint csiszolatlan gyémánt,
őrzöm törékeny ujjad.
Érzem magamban feltörő szerelmed,
a meghitt világot, a meséset, az újat.
2020. december 10.
Dérre ébredtem...
Dérre ébredtem. Ablakom még
ki sem nyitotta álmos szemét,
s a Csönd sem hagyta el
a mélabús zenéjét.
Örökös muzsikáját,
melyet minden éjjel elkezd és folytat,
míg a parányi ember
ki nem üti kezéből gondos hegedűjét.
Egy kósza résből a falon
fény ömlik át kis vonalon.
Körülöttem a fogasról lebegnek
ruháim, mint rémisztő kísértetek.
Árnyai nappali önmagamnak:
a rabnak, rútnak,
az ügyetlennek,
kit olykor szidok, s ki, majd ha feltámad,
elfoglalja helyem eme porhüvelyben.
Ölelj, ölelj, ó, ne eressz el, ágyam,
te mindenkori vacok,
akit nem kértem magamnak,
mint ajándékát a gyermek,
de enyém lettél
eme édes szolgaságban,
te jó, te ölelő,
meleg és végtelen magányosságban.
2020. november 16.
Tengernek szültek...
Tengernek szültek,
csak egy kósza vízcsepp lettem.
Erdőnek reméltek,
csak árva cédrusként meredtem.
Sólyomnak hittek,
és csak két szárnyként sínylek.
Két szárny csupán,
amely olykor meglebben.
Fölszálltam s eltűntem magasan
a kék végtelenben.
2020. november 12.
A csendben elmerülve
Csak nézem ezt a furcsa, ferde fát,
mely keresztülível szirten át.
Hogy lehet, hogy e lényt ne szeressem,
hogy benne társam ne keressem.
Már csöndes ága között az arany napot
nem tartja, s madara is elhallgatott.
Virága sincs már, sem édes gyümölcse,
mégis ő az alkony szelíd bölcse.
A szemlélő, ki oly esetlen,
s végtelen titkában hogyha elmerül,
törékeny szálként is szelíden arra dől,
amerre lelke vonja szüntelen.
2020. november 11.
Kettesben a tükörrel
Aki voltam, oly messze már tőlem,
s akivé válnék, az sincs közel.
Olykor utolér, mellém lép,
kézen fog s átölel.
Biztatva suttogja: higgy, ne félj!
Valahogy majd egymás mellett megleszünk,
hiszen szívünk marad a régi,
s ketten talán csak megőrizzük kivénhedt eszünk.
2020. szeptember 18.
Csak egy csöndes délután
Ülj le mellém, s fogd meg a kezem!
Hagyd, hogy benned merüljön el szemem.
Nem kérdezek semmit, és most te se beszélj,
hallgasd, ahogy a csend rólunk mesél!
A mindennapok maró kínjai után
hadd boruljon ránk néma talány!
Nem kellenek a szavak, nagy tétovázás,
csupán ez a csendes kézfogás.
Úgy maradj mellettem, hogy észre ne vegyem,
hogy mily gyorsan száll el ünnepem!
Valóság volt? Lehet, álom csupán,
hogy a miénk volt ez az egész délután.
2020. szeptember 12.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)
