Vajon miért kell évről évre összegyűlnünk? – hangzott el a kérdés Júliustól.
Vörös koktélruhája volt, amely fölé elegáns kiskabátot húzott, és a sminkje is tökéletes volt, mint mindig.
November egy szót sem szólt, csupán sóhajtott egyet, majd hátradőlt
hatalmas fatörzsből kifaragott székében. Mivel se Január, se December
nem érkeztek még meg, így ő volt a rangidős, és neki kellett volna
válaszolnia. Azonban ezúttal túlságosan fáradtnak érezte magát, s mivel
évről évre elhangzott ez a kérdés, úgy döntött, hogy idén nem fogja
válaszra méltatni.
– Nem tudom, miért kell folyton nyavalyognod –
jegyezte meg Május, aki a képzeletbeli szépségversenyen mindig csak
másodiknak számított a sugárzó Július mellett.
– Akkor elmondom
még egyszer, Július: új főnököt kapunk. Muszáj összegyűlnünk, hogy
megbeszéljük az elkövetkezendő év teendőit. - felelt Október.
Október keresztbefont karral állt az ablak mellett, a falnak dőlve.
Barna színű garbót viselt, kerek szemüveget, ami folyton lecsúszott, így
időről időre meg kellett igazgatnia.
– Mint minden évben – felelte Július, miközben összeráncolt szemöldökkel meredt Októberre.
Egyébként egész helyes fiú volt ez az Október, de állandó okoskodása
miatt egyik lány sem maradt meg túl sokáig mellette – már aki egyáltalán
szóba elegyedett vele. Július természetesen nem érezte méltónak, hogy
bárki mással is szóba elegyedjék, mint a szívtipró Februárral, aki egy
megbízhatatlan alak volt. Így hát akárhányszor is találkoztak, mindig
Július és Február kapcsolatától volt hangos az összejövetel – már amikor
éppen nem csapták egymásnak a szelet, olyankor viszont a karót nyelt,
középkorú Szeptember kisasszony szemét forgatva próbált nem odanézni.
Szeptember igazán csinos volt, de az, hogy állandóan fekete ruhát
öltött, és ébenfekete haját kontyba tűzve viselte, nem volt túl
barátságos és bizalomgerjesztő. Szigorú tekintete és enyhén préselt ajka
szintén nem javított a kinézetén.
– Helló! – kisvártatva
megérkezett Február, majd egy sugárzó mosoly kíséretében azért még
megjegyezte: – Remélem, nem kezdtétek nélkülem el a bulit!
– Nélküled soha – termett mellette Július és hagyta, hogy Február átkarolja.
November megkönnyebbülten pislogott az újonnan érkezőre.
Május durcásan elkezdett beszélgetni Októberrel, miközben nyíltan
utálkozó pillantásokat lövellt a flörtölő Július felé. Ekkor futott be
Március és Április, a két legifjabb, akik történetesen ikrek is voltak.
Április vörös, göndör haját most kiengedve viselte, de ezen kívül szinte
ugyanúgy nézett ki, mint fivére, Március. Mindketten elnyűtt zöld
pólóban, farmerban és tornacipőben feszítettek, s láthatólag jól
szórakoztak valamin. Gyors köszönés után körülvették Novembert, aki
máris jobban érezte magát az ikrek társaságában.
Ekkor csendes
gyilkos módjára megérkezett Június, de a nagy hangzavarban senki sem
hallotta a köszönését. Szerencsére nem sokkal utána megérkezett
Augusztus is, aki finom vonásaival bátran versenyezhetett volna
Februárral a hölgyek kegyeiért, ám őt nem olyan fából faragták. Neki
csak egy valakire figyelmezett a tekintete, mégpedig Júniusra, akiről
azonban köztudott volt, hogy Február lopta el a szívét. Augusztus
azonban töretlen bizalommal volt Június iránt, s hitte, hogy egy napon a
lány rájön majd, hogy ki is az, aki őt igazán szereti.
Nyílt az
ajtó, és egy idős hölgy, Január lépett be rajta, majd követte az
előzékeny úriember, December. Ekkor mindenki abbahagyta a beszélgetést,
mert mind tudták, hogy éppen December a következő a sorba, és ő
megkívánta a tiszteletet. November úriember módjára átadta a helyét
Januárnak, aki anyai jósággal megigazgatta Március ruháját.
December – a jó öreg pocakos, szakállas December! – körülnézett.
– Akkor hát mind itt vagyunk? – szólt December. Számoljunk csak… Július és Február… Március és Április… Augusztus és…
– Ezt nem lehet így, kedvesem – vágott közbe Január. – Sorban kell menni.
– Egy valaki hiányzik – közölte Október. – Mégpedig Szeptember.
– Nos, hát, addig semmire sem megyünk, amíg nincs mindenki itt – eszmélt December apó.
Tehát tovább várakoztak, s megint kezdett egy élénk párbeszédekkel
tarkított hangzavar kialakulni. November azonban kivonta magát a
társaságból, és az ablakhoz lépett. Kezdett aggódni Szeptemberért. Most
már igazán elhatározta, hogy randevúra hívja őt. Nagyon régóta tervezte,
csak valahogy mindig közbe szólt félelme. Mi van, ha kosarat kapok? –
tanakodott magában November. Ekkor döbbent rá, hogy nem élhet örök
félelemben. Különben is, új év, és új kezdet. Most végre változtatni
fog. - Így tűnődött November.
Amikor egyszerre csak arra lett
figyelmes, hogy csend van. Mindenki elhallgatott, ő pedig zavartan
pillantott fel, mintegy gondolataiból kiragadva. Megfordult, s elállt a
lélegzete. Szeptember volt az. Illetve mégsem ő. Ez a Szeptember jóval
fiatalabb volt, s rozsdaszínű ruhája elegánsan emelte ki karcsú alakját.
A legtöbben első ránézésre nem tudták megállapítani, hogy ki a
jövevény, azonban November figyelmét nem terelte el a csinos ruha. A
belépő hölgy szemébe nézett, s tekintetük azonnal találkozott. És
November tudta, hogy álmai asszonya áll az ajtóban.
– Ó, már csak egy perc – kiáltott fel hirtelen Április, és ezzel elterelődött a figyelem Szeptemberről.
November odasietett hozzá, s együtt tették meg az ablakhoz vezető pár
lépést, ahol a többiek már mind összegyűltek és a várost figyelték.
– Tíz, kilenc, nyolc, hét… – skandálták mind egyszerre.
Amikor az óra elütötte az éjfélt, tűzijátékok sokasága kezdett el
egyszerre durranni. És November tudta, hogy az elkövetkezendő év számára
is igen különleges lesz.
