2019. december 13., péntek

Jobbik felem

Addig kerestelek,
míg rád nem találtam,
s hogy ez velem megtörténhetett,
úgy érzem, becsesebb,
mint megannyi imádat.
Mindaddig vártalak,
míg el nem értelek,
s e pompás pillanat
támaszpontunk lett,
hol enyém, hol a tied.
Bár időtlen idők óta másszuk
e kénköves vermet,
s naponta föl kell jutni a csúcsra!
Az ember, úgy látszik, a szépre termett,
hogy mit magának tudhat,
megtartsa újra s újra.
Vadon vágtázva át tűzön-vízen,
megmértük, mekkora is a végtelen!
S olykor győztesen, olykor vesztesen,
félálomban egymásnak suttogjuk: igen.
Álmunk szikrázó valóság legyen.
S hogy nappal ránk találjon a szerelem:
ébredj velem,
jobbik felem.

2019. november 10.

Insectum

Amint álmából lassan ébredt a meztelen táj,
egy teljes élet minden izma rándult, fájt.
Halála éppoly keserűséggel átitatott méz,
akár a nagyszerű feltámadás, oly nehéz.

2019. november 2.

Meg tudsz-e bocsátani...

Forró szél vagyok.
Meg tudsz-e bocsátani,
hogy port hintettem tengerkék szemedbe?

Perzselő Nap vagyok.
Meg tudsz-e bocsátani,
hogy megperzseltem hófehér arcod?

Múló ősz vagyok.
Meg tudsz-e bocsátani,
hogy törékeny válladra aranylevelet szórtam?

Zöldellő fű vagyok.
Meg tudsz-e bocsátani,
hogy megcsiklandoztam rám taposó talpadat?

Hűsítő víz vagyok.
Meg tudsz-e bocsátani,
hogy körülölelem szikrázó tested?

Árny vagyok.
Meg tudsz-e bocsátani,
hogy tündéri lényedre vetődtem?

2019. október 19.

Elmélkedve...

Vajon mit kéne tennem?
Már nem is tudom...
egy sugallat,
s kezem összekulcsolom.
Csak ülök az ágyon némán s szótlan
azon gondolkodva, hová rejtsem el önmagam?
Összefonom remegő ujjaimat,
belőlem ennyi maradt,
egy tétova mozdulat,
hittem, mint gályára vont rab,
kit korbács alá szült a holnap.
Hát kihez forduljon a nagyszerű ész,
Ha titkolnia kell szégyenét?
A szót, mely megsejtet,
kimondhat vagy elrejthet.

2019. október 4.

Ölelj magadhoz...

Ölelj magadhoz, én kicsi társam,
ebben az őrült, vad rohanásban.
Itt, ahol a szív, mint a csont, reped
és sorra hullnak a bölcs fejek.
Ahol véres csaták sorában
heverünk a földön, a mocsokban.
Mert beteg időket élünk, ahol
pacsirta helyett a holló dalol.
Itt a halál is másként válogat,
magának szüli az idegen királyokat.
És én az idő ráncos homlokán
csak lépkedek apáim nyomdokán.
Tudd, fejemre nem kell holmi babér,
ereimben egyre lassabban kering a vér.
Tudom, a virág feje egyszer lehull,
szirmaival a langyos szél messze fut.
De amíg lelked s ruhád hófehér,
nekem elég egy csöppnyi lüktetés.
S ha szíved is tiszta, mint a hegyi patak,
megbújok benne, mint díszes koi-halak.
Ölelj magadhoz, én kicsi társam,
ebben az őrült, vad rohanásban.
Mielőtt magához húz az örökös álom,
átgázolok veled én életen s halálon.

2019. szeptember 28.

Múló nyár

Barna gesztenyekalapja fejébe húzva,
szárazág-bottal görnyedten jár,
lába nyomán pocsolyák szaladnak szét,
s zörren az őszi szélben a tengeri szár.

Szeme sarkában ezüstös pókháló,
s a fény az arcán keserű ráncokat nevet,
még kong a hordó, de csepeg a must
a nyár szőlőhegyén, már a szüret közeleg.

Alkonya tűnik, s ködbe elenyészik,
aszott kezére már hajnali harmat tapad,
kabátja régi pompáról mesél,
ragyogóan színes, s foltokban már szakadt.

Öreg tarisznya húzza görcsös vállát,
melyet vinni már alig-alig győz.
Keservesen susog a nádszál utána,
nyár végi úton egymagában ballag az ősz.

2019. szeptember 4.

Hinni szeretnék...

Hinni szeretnék az őszinte szóban,
hinni a megszépült emlékben, egy megfakult fotóban.
Hinni szeretnék a földön heverő kőben,
egy száraz faágban vagy a zöldellő rétben.
Hinni szeretnék a könyv tiszta betűiben,
szárnyaló madarak dalában s a tiszta légben.
Hinni az oltalomban, egy segítő kézben,
hinni szeretném, hogy nincs még veszve minden.

2019. augusztus 16.

Hányszor...

Hányszor szédelegtünk ugyanazon csendbe,
hányszor súgtuk egymásnak a bűvös szót,
hányszor öleltél át, és nem engedtél térdre,
mikor az élet forgataga magával sodort.

Hányszor elmerültünk egymás pillantásában,
hányszor ringott lélek a lélek felett,
hányszor tapostunk lábnyomokat a föld porába,
hol sziklák mögött rejtőztek parázs tekintetek.

Hányszor mondtuk azt, nem válunk el soha,
hányszor ígértük, hogy örökké csak veled,
hány éjszakán keresztül történt meg a csoda,
ami messze repített két rajongó szívet.

2019.7.30

2019. július 14., vasárnap

Hajnal...

Még az alkony csöndje uralkodik
a mélán ringó lombokon,
mily gyönyörűségesen,
bizony, be is indul tőle lüktető szívem.
Hajnalodik – már ásít a Nap,
bódultan, ittasan, csak félig éberen,
akárcsak én.
Táguló tüdőm magába szívja a
kocsonyásan remegő ködöt.
Mikor az emberi lélek,
így könnyít magán,
gondjai egyszeriben eltűnnek,
s lassan éled a táj.
Várom, hogy mozduljon valamerre
a hajnal,
friss lendülettel lépjen
a világosság felé,
s tudom, a hajnal is vár engem.
Farkasszemet nézünk
tettvággyal, de tétován;
egymást méregetjük némán!
Oly nehéz az első lépés,
visszacsábít még az álom,
de végül egymásra nevetve,
megindulunk kéz a kézbe’,
akár a friss szerelmesek.
Eme csodás napra virradóan
kedvünkhöz gyűjtsünk erőt valóban!
Aztán holnap mindent újrakezdhetünk.

Merengés

Az önámítás büszke díványán
fekszem gondtalan,
S redőzött párnámra
sárgán hull az éji villany.
Verőfény és kávé között henyélek,
Mivel dolgom csak annyi, hogy éljek.
Csak annyit érünk mi magunkba’,
mit nékem a kegyes hazugság glóriája: a munka.
Mit hamis próféták csaló csacsogása,
Sem a Vatikán, bánja kánya!
Kikkel nem alkuszom én, akkor se, ha szép, ha rút,
S nem kell az isteneket magasztaló út.
Felőlem locsoghat szent igéket
dögunalmas pátosszal az ész,
Nem az én kezemet ékesíti a század rongy bábja,
Se a felhők felett zümmögő bamba gépész.
Elém a hatalmas bizony tárcáját ne tárja.
Én azt hirdetem, barátom, hogy túl sok a kettő,
De hidd el nekem, több az egy.
Fülemben a múlt recseg,
s a semmit nem ígérő jövő.
Tudom, milliónyi kincsemet végül elszórom,
Uralkodom akár tűzhányó kráterén
Hiú képmásom, Mint bukott királyoké,
ott van mindegyikén.
A peremén egy gőgös írás:
Tisztellek Téged, Te munkás!

A mi szerelműnk...

A mi szerelmünk sóhajoknak hídja,
mely átível a mélységes lagúnán,
s majd jönnek boldog gondolások;
szerelmesek, kik alatta folynak némán.

A híd kapujában megállnak -
mások ők, mint te meg én,
s csak nézik egymás ifjú arcát,
Velence sötét, komor tótükrén.

A mi szerelmünk sóhajoknak hídja...
Evezők csapásától reng a híd,
oldalán két magányos ólomalak,
akiken új szívek lángja sem segít.

Majd nászdal zeng híd fölött s alatt,
erős marok szorít törékeny kacsót,
miénk lesz akkorra már a történelem,
s márványba zárva őrizzük a szót.

Te magad vagy...

a vers nem kósza vallomás
csupán egyedi alkotás
mindenkinek szól
ugyanakkor senkinek:
teneked, valamint neked sem
nem egy üzenet
nem is egy titkos rejtelem
nem érzéki csábítás
nem is holmi ámítás
nem valami féle rábeszélés
és nem is mások háta mögötti kibeszélés
nem akar semmit
és nem bánt ez senkit
nem kell, hogy komolyan vedd
és nem is kell félreértened
nem szabad, hogy zokon vedd
s nem is kéri rokonszenved
szaván fognod sem lehet
így megtagadnod sem kell
nem kell rá felelned
de elfeledni is aligha lehet
törékeny rózsa ez,
mit bárki leszakít
de amiből kinyílik
a vágy
a mag
az, bizony, te magad vagy

2019. május 11., szombat

Örökkön izzó vágy

Ha majd kihuny ifjonti lángom,
hogyha könny sem mossa arcom,
s a sok rommá hullott álmon
dermedten térdre hullok,

vajon a megnyugvás halk sikolyát
hallani nem lesz-e oly nehéz,
vagy vágyón fogom visszaidézni
ez örökkön kínzó szenvedést?

Ha majd kihuny ifjonti lángom,
s az örök sötétség int felém,
milyen szellem fog virrasztani
porladó testem belsején?

Az örök vágy izzó szellemének
árnya kísért majd engemet,
merthogy vágy nélkül elporladjak,
érzem, azt nem, nem lehet.

Március...

Ó, drága március, ne légy most zavarban,
Ibolya nyílik odalenn a puha avarban.
Benn az utcák mélyén, s odakinn a téren,
Friss csokrait bontja a szerelem csodaszépen.

Drága hónap, ki küszöbén még hóval csapkod,
De félszemmel már a rügyek selymén kapkod.
S nyílik szívünkben a kénytelen szomorúság,
mert a mélyében szabadság helyett csak szabadosság.

Petőfi örülnénk, ha közénk szállna,
Bár lenne újra szabadságunk szép virágja,
Nefelejcse a szónak, szabad gondolatnak,
S nem csüggedne szíve a szelíd magyaroknak.

Vedd el szemem világát...

Vedd el szemem világát, hogy lássam törékeny lényed,
Tedd süketté a fülem, hogy halljam szirénhangodat!
Léptem lábam nélkül is csak tehozzád vezet,
Hagyd, hogy hangtalan ajkaim esküt mondjanak!
Szakítsad le karom, hogy karomban tarthassalak
Szívemmel érezd, ahogyan a lényem átölel!
Állítsd le szívem ritmusát, hogy agyam többé ne dobolja,
Majd vesd tűzre, hadd égjen el!
S kifolyt vérem folyamában hordozlak, mint hűséges szolga.

2019. március 2., szombat

Elégia az együttlétről...

Ó, hölgyem, jöjj és vetkőzz le velem,
vágy kínoz, mikor véled nem szeretkezem.
S mint barbár harcos, ki vad ellenségre talál,
lándzsám megfájdul, mert nem döf, csak áll.
Öved délkörét szabadítsd meg hamar,
hisz a világ összes tájánál szebb tájat takar.
Kebledre régtől féltékeny vagyok,
de megnyugtat, ha arcomba mártod.
Oly tündöklő vagy, ha inged leengeded,
itt a hófehér szatén lepedő felett.
Cipődet rúgd a sarokba gyorsan, várja lágy
talpadat szent templomunk: a ringatózó ágy.

Engedd szabaddá vad szeretőd kezét,
hadd nyúljak alád, s combod közé.
Én kis Amerikám! Frissen fölfedezett
földem, melyen bejárok hegyet, völgyet.
Én kis gyémántbányám, országom, hol mohó
napkirály vagyok, s egyeduralkodó,
boldog cserkész, miközben mély
kincseskamrádon ujjam az átkozott pecsét.

A lélek csak akkor teljes, ha testetlen,
s a test akkor egész, ha lényében meztelen.
Az ékszer nem kell, csupán elvakít,
mint kapzsi Atlantisz népeit:
s a bolond férfi tekintete ott ragad:
gyöngyön, gyémánton, holmi díszes könyvkötés.
De nekem ez kevés.
Nyak, arc, derék, kar, comb, csípő, kebel:
Ez mi mind nekem kell.

Ó, drága hölgyem, engedd le fehér lepled,
Tárd szét magad, ne félj tőlem, ahogy
föléd hajlok. Gondold, lágy szellő vagyok.
Meztelenül is gondoskodom rólad
s remélem, a szerelmem elég egy takarónak.

2019. 02. 25

Nap - szonett

Kopottas díványon hempereg a Nap,
érzem a felhők szelíd illatát,
kinek örömből aligha akadt,
mosollyal nézem én, elhagyott diák.

Hogy nyújtózik, mily csalfa, mily hamis,
perzselő hajával borítja arcom,
lágy csókjától megremeg az ajkam is,
ölébe elárvult lényem hajtom.

Ó, Nap, lágy csókod új életre kelt.
Míg simogat lényed, addig szívem ver,
s rossz vérem benned új ösztönre lelt.

Maradj velem örökre - éj van, félek.
Az éj rideg s tele van iszonyattal,
nélküled csupán gyökérként remélek.

2019.3.2

Haikuk a kedvesnek...

Hópelyhek tánca
az élet vad románca
perzselő tavasz

***
Angyali szempár
Vidáman leselkedik
a paplan alól

***
Észak fény szemed
tavaszba fonja lelkem
s megmelegedem

Kérünk Uram...

Köszönöm Uram, hogy
elhoztál bennünket az Urálból,
s mentetted meg néped
az ellenség karmától.

Adtál e vadregényes tájon
sok ezernyi évet -
igaz, hogy olykor mások
asztalára került az étek.

Néha idegen urakkal
törvényeket alkottál,
volt, hogy közel engedtél
máskor magunkra hagytál.

Műveltük e szent földet
ekével, villával,
s hullajtottuk piros vérünket,
mert nem bírtunk az igával.

Szép piros cseppekből
ékes virágok sarjadtak,
s nemes áldozatként
országunkért adattak.

Most, hogy végre
egyengeted az utunk,
drága vérünk által
TE légy urunk.

Kérünk, sebet ne nyiss,
hisz volt már ezer hegünk,
erős megváltó vagy Te,
a mi egyetlen Istenünk.

2018.12.30.

A boszorkányerdő...

Volt egyszer egy nagy, kerek erdő, és ebben a kerek erdőben kedvére nőhetett mindenféle fa. Állatok tanyáztak a fák lombjai között és az erdő aljnövényzetében. Igen ám, de eljött egy esztendő, amikor az erdőben elszaporodtak a boszorkányok. Eleinte csak egy-kettő volt, de később már ott tanyázott a környék összes banyája. Éjszakánként seprűiken repkedtek, s ijesztgették az erdő apró lakóit és az arra tévedő falubelieket. Mindegyik boszorkánynak volt egy lidérce, amelyik kísérteties fénnyel világított. Ezek a lidércek ide-oda cikáztak a fák agai között. Senkinek sem lehetett nyugta tőlük, így az erdő egyhamar elnéptelenedett. Az állatok elvándoroltak, a fák pedig lassan lehullatták a leveleiket, és egészen elárvultak. Mindössze néhány kopár ág maradt rajtuk, melyek már csak a boszorkányok számára voltak jók seprűnyélnek.
És ekkor történt meg, hogy Frey, a szelek ura lengett át az erdő égbe meredő alkotóinak remegő ágai alatt, és elborzadva látta mit tettek a boszorkányok az ő kedves barátaival. Óriási haragra gerjedt és tüstént összehívta a négy világtáj szélurait: Polarikon-t, az Északi szelet, Zordon-t a Keleti szelet, Ókeánost-t a Nyugati szelet és legvégül a Sirokkót, a Déli szelet, és így szólt hozzájuk:

- Kedves barátaim! Nézzetek erre a boszorkányokkal teli erdőre! Ez már tarthatatlan állapot, valamit tennünk kéne. Vajon ki tud nekem segíteni? - hangzott el a kérdés.

Az északi szél bátran elsőként jelentkezett:
- Uram, majd én rendet teszek itt a boszorkányok között!

Süvíteni kezdett. És arra gondolt, hogy ezek a szegény elárvult fák már úgysem jók semmire, ezért a vihar már nem árthat nekik. Ekkor egy hatalmas orkánt kavart, mert gyökerestől szerette volna kitépegetni a fákat, hogy a boszorkányok tovább álljanak, hiszen nem lesz miből seprűnyelet faragni, amikor a régi repülő eszközök elavultak lesznek. A természet pedig majd újra utat tör magának. Az Északi szélnek a terve nem sikerült, csupán egyetlen fát sikerült kicsavarnia, mivel a többi összefogott, és a föld alatt a gyökereikkel egymásba kapaszkodtak. Az északi szél nem értette, hogy ilyen gyenge kis csenevész fákat miért nem sikerült neki kiszakítani a földből. Úgyhogy tombolt, tombolt, süvített egy ideig, de aztán végleg elfáradt. Így csüggedten tért vissza Szélúr elé.

- Uram, jelentem erősek ezek az apró fák, nem mentem velük semmire!

- Na, majd én! - mondta a nyugati szél - Nekem egy sokkalta jobb ötletem támadt: Nem fogok én órákon át eszeveszettül tombolni az erdő fái között. Ezek a boszorkányok úgyis tartanak az éjszakától, hiszen csak a lidérceik halovány fényére tudnak hagyatkozni.

Így morfondírozott magában.

- Csupán egyetlenegy erős fuvallatot kell, hogy támasszak egy óvatlan pillanatban, és az összes lidércfényt egyszer s mindenkorra kioltom.
Sötétség borul az erdőre, a boszorkányok megijednek, és menekülőre fogják, s elhagyják az erdőt.

A nyugati szél így is tett. Lesben állt az erdő szélén, és egyszeriben csak fújt egy hatalmasat. Végigzengett az erdő fái között a szélfúvás. Igaza lett, szinte minden lidérc lángja kialudt. Egyetlen kivétellel. Az egyik lidérc éppen egy fa odvában bujkált, szélvédett helyen, ezért csak éppen hogy meglebbent a lángja, de nem aludt ki. Ez a lidérc - miután a szél elhagyta tombolásának helyszínét - szélsebesen cikázni kezdett a fák között, megkereste minden sötétben lapuló társát, és újra meggyújtotta őket. Pár pillanat elteltével, rövidke imbolygás után, folytatódott a viháncolás Szélúr egykor kedvenc erdejében.

A nyugati szél fejét rázva bosszankodott.
- Nekem sem sikerült! Zordon, most te jössz!

A keleti szél teljesen új ötlettel állt elő:
- Pofonegyszerű a dolog: Forgószelet támasztok, egy hatalmas tornádót, és kisöpröm az összes boszorkányt!
Úgy is tett. Elkezdett pörögni-forogni bent az erdő fái között, de azt hiszitek, hogy a boszorkányokat ez megijesztette?
- Hé, banyák, - kiáltott fel az egyik csúnyaság - gyertek, körhinta!
Fölszálltak a seprűikre, berepültek a forgószélbe, és élvezték a pörgést, forgást. A keleti szél pedig hiába pörgette meg az erdei álló levegőt, mert a boszorkányok visongtak az egyszeri csodálatos élménytől.
Úgyhogy szégyenszemre a harmadik fújdogáló is elkullogott. A banyák pedig ottmaradtak az erdőben.

A déli szélnél maradt az utolsó esély. Óvatosan, minden nesz nélkül elhagyta Szélúr palotáját, és máris ott termett az erdő fái között. De úgy jelent meg, hogy azt senki meg nem hallotta.
A fák csak azt érezték, hogy valami frissebb levegő veszi körül őket. Kinyújtóztatták az ágaikat, apró zöld levelek sarjadtak a gallyak végén.
A boszorkányok levették a kendőiket.

- Hej, milyen jól érezzük magunkat! Milyen friss itt a levegő! Dobjuk le a ruháinkat is! Gyertek, fésüljük meg loboncunkat!
Kézről-kézre járt a fésű, a boszorkányok mind megfésülködtek. És ahogy simították a hajukat, úgy az összes boszorkány átváltozott, és szép, izzó vörös hajú tündérekké vedlettek.

- Vegyük fel az ünnepi ruhánkat! - suttogták egymásnak, és fehérbe öltöztek.
A lidércek pedig pompás szentjánosbogarakká változtak.
A déli szél azóta is csendesen fújdogál a már sokkal elbűvölőbb erdőben, ahol a fák színes lombjai zamatos gyümölcsöket rejtenek. Szélúr csodálkozva jegyezte meg:

- Mily csodás látvány! Ezek már nem is boszorkányok, hanem jóságos tündérek!

Bizony ám, tündérek, szentjánosbogarak és virágzó gyümölcsfák jelentek meg a haldokló erdő helyén. Az állatok is szép lassan visszamerészkedtek a megújuló rengetegbe, ami attól a naptól kezdve ugyanúgy tele volt élettel, mint hajdanán.

2019. január 5., szombat

Az év találkozója


Vajon miért kell évről évre összegyűlnünk? – hangzott el a kérdés Júliustól.
Vörös koktélruhája volt, amely fölé elegáns kiskabátot húzott, és a sminkje is tökéletes volt, mint mindig.
November egy szót sem szólt, csupán sóhajtott egyet, majd hátradőlt hatalmas fatörzsből kifaragott székében. Mivel se Január, se December nem érkeztek még meg, így ő volt a rangidős, és neki kellett volna válaszolnia. Azonban ezúttal túlságosan fáradtnak érezte magát, s mivel évről évre elhangzott ez a kérdés, úgy döntött, hogy idén nem fogja válaszra méltatni.
– Nem tudom, miért kell folyton nyavalyognod – jegyezte meg Május, aki a képzeletbeli szépségversenyen mindig csak másodiknak számított a sugárzó Július mellett.
– Akkor elmondom még egyszer, Július: új főnököt kapunk. Muszáj összegyűlnünk, hogy megbeszéljük az elkövetkezendő év teendőit. - felelt Október.
Október keresztbefont karral állt az ablak mellett, a falnak dőlve. Barna színű garbót viselt, kerek szemüveget, ami folyton lecsúszott, így időről időre meg kellett igazgatnia.
– Mint minden évben – felelte Július, miközben összeráncolt szemöldökkel meredt Októberre.
Egyébként egész helyes fiú volt ez az Október, de állandó okoskodása miatt egyik lány sem maradt meg túl sokáig mellette – már aki egyáltalán szóba elegyedett vele. Július természetesen nem érezte méltónak, hogy bárki mással is szóba elegyedjék, mint a szívtipró Februárral, aki egy megbízhatatlan alak volt. Így hát akárhányszor is találkoztak, mindig Július és Február kapcsolatától volt hangos az összejövetel – már amikor éppen nem csapták egymásnak a szelet, olyankor viszont a karót nyelt, középkorú Szeptember kisasszony szemét forgatva próbált nem odanézni.
Szeptember igazán csinos volt, de az, hogy állandóan fekete ruhát öltött, és ébenfekete haját kontyba tűzve viselte, nem volt túl barátságos és bizalomgerjesztő. Szigorú tekintete és enyhén préselt ajka szintén nem javított a kinézetén.
– Helló! – kisvártatva megérkezett Február, majd egy sugárzó mosoly kíséretében azért még megjegyezte: – Remélem, nem kezdtétek nélkülem el a bulit!
– Nélküled soha – termett mellette Július és hagyta, hogy Február átkarolja.
November megkönnyebbülten pislogott az újonnan érkezőre.
Május durcásan elkezdett beszélgetni Októberrel, miközben nyíltan utálkozó pillantásokat lövellt a flörtölő Július felé. Ekkor futott be Március és Április, a két legifjabb, akik történetesen ikrek is voltak. Április vörös, göndör haját most kiengedve viselte, de ezen kívül szinte ugyanúgy nézett ki, mint fivére, Március. Mindketten elnyűtt zöld pólóban, farmerban és tornacipőben feszítettek, s láthatólag jól szórakoztak valamin. Gyors köszönés után körülvették Novembert, aki máris jobban érezte magát az ikrek társaságában.
Ekkor csendes gyilkos módjára megérkezett Június, de a nagy hangzavarban senki sem hallotta a köszönését. Szerencsére nem sokkal utána megérkezett Augusztus is, aki finom vonásaival bátran versenyezhetett volna Februárral a hölgyek kegyeiért, ám őt nem olyan fából faragták. Neki csak egy valakire figyelmezett a tekintete, mégpedig Júniusra, akiről azonban köztudott volt, hogy Február lopta el a szívét. Augusztus azonban töretlen bizalommal volt Június iránt, s hitte, hogy egy napon a lány rájön majd, hogy ki is az, aki őt igazán szereti.
Nyílt az ajtó, és egy idős hölgy, Január lépett be rajta, majd követte az előzékeny úriember, December. Ekkor mindenki abbahagyta a beszélgetést, mert mind tudták, hogy éppen December a következő a sorba, és ő megkívánta a tiszteletet. November úriember módjára átadta a helyét Januárnak, aki anyai jósággal megigazgatta Március ruháját.
December – a jó öreg pocakos, szakállas December! – körülnézett.
– Akkor hát mind itt vagyunk? – szólt December. Számoljunk csak… Július és Február… Március és Április… Augusztus és…
– Ezt nem lehet így, kedvesem – vágott közbe Január. – Sorban kell menni.
– Egy valaki hiányzik – közölte Október. – Mégpedig Szeptember.
– Nos, hát, addig semmire sem megyünk, amíg nincs mindenki itt – eszmélt December apó.
Tehát tovább várakoztak, s megint kezdett egy élénk párbeszédekkel tarkított hangzavar kialakulni. November azonban kivonta magát a társaságból, és az ablakhoz lépett. Kezdett aggódni Szeptemberért. Most már igazán elhatározta, hogy randevúra hívja őt. Nagyon régóta tervezte, csak valahogy mindig közbe szólt félelme. Mi van, ha kosarat kapok? – tanakodott magában November. Ekkor döbbent rá, hogy nem élhet örök félelemben. Különben is, új év, és új kezdet. Most végre változtatni fog. - Így tűnődött November.
Amikor egyszerre csak arra lett figyelmes, hogy csend van. Mindenki elhallgatott, ő pedig zavartan pillantott fel, mintegy gondolataiból kiragadva. Megfordult, s elállt a lélegzete. Szeptember volt az. Illetve mégsem ő. Ez a Szeptember jóval fiatalabb volt, s rozsdaszínű ruhája elegánsan emelte ki karcsú alakját. A legtöbben első ránézésre nem tudták megállapítani, hogy ki a jövevény, azonban November figyelmét nem terelte el a csinos ruha. A belépő hölgy szemébe nézett, s tekintetük azonnal találkozott. És November tudta, hogy álmai asszonya áll az ajtóban.
– Ó, már csak egy perc – kiáltott fel hirtelen Április, és ezzel elterelődött a figyelem Szeptemberről.
November odasietett hozzá, s együtt tették meg az ablakhoz vezető pár lépést, ahol a többiek már mind összegyűltek és a várost figyelték.
– Tíz, kilenc, nyolc, hét… – skandálták mind egyszerre.
Amikor az óra elütötte az éjfélt, tűzijátékok sokasága kezdett el egyszerre durranni. És November tudta, hogy az elkövetkezendő év számára is igen különleges lesz.

Zűrzavar a Polár Expressen

Na, tessék! Már megint késem. Nem elég, hogy sztrájkolnak a rénszarvasok, még a Polar Express is elakad a hóban. Repülővel biztos, hogy hamarabb célba érnék, de ha egyszer nem fér el a puttonyom a csomagtérben... Tavaly is vonattal utaztam egy csapat gyakornok manóval. Még jó, hogy most az első osztályra foglaltam helyet. Öreg vagyok én már a ,,trollkodáshoz‘‘.
- Papó, Papó!
- Mi történt már megint Manóka? Ez az első osztály, ugye tudod?
- Valaki lopkodja az ajándékokat a puttonyodból.
- Rudi?! – gyanúsan Rudolfra néztem.
- Hmm???- Csodálkozott Rudolf.
- Igaz, ne haragudj!
Rudi elvonóra jár, szegénynél kleptomániát diagnosztizáltak. Az orvos szerint már nem bízhatjuk meg szállítással, ezért is sztrájkolnak a szarvasok.
- De akkor ki lehetett? Manószámlálást tartunk - feleltem.
- Manóka 1?
- Jelen.
- Manóka 2?
- Jelen.
- Manóka 3?
- Itt vagyok.
Tíz perccel később....
- Manóka 46?
- Eltűnt, eltűnt!- Kiáltották.
- Elrabolták?!- kérdezte rémülten az egyikük.
- Ugyan, kinek kellene egy zöldfülű apró lény?!- felelte a másik.
- A manóba! Az egyikőtök hiányzik - kiáltottam fel.
- Nyugodjatok meg, megtaláljuk! Rudi, állj rá az ügyre!
- Igeniiiiiis! Már szimatolok.
- Barátaim, meg kell találnunk az eltűnt ajándékokat és a társatokat. Az egyik csoport őrizze a puttonyom, ti pedig fésüljétek át a kabinokat abban az irányban! Mi Rudolffal szétnézünk erre.
Mit fogok én ezért kapni majd otthon?! Ennél rosszabb nem is történhetett volna, pedig még nem is vacsoráztam. Na, attól szokott görcsbe rándulni a gyomrom, az éhségtől. Mióta ráálltunk Anyóval erre a zöld étkezésre, azóta csak puffadok. Most is tökmagolajjal locsolt fejessalátát csomagolt az útra.
- Mit nem adnék egy jó oldalasért!
- Főnök, te engem nézegetsz?
- Nem, Rudolf, dehogy is. Csak kikészít ez a diéta.
- Szimatot fogtam.
- Ne rám nézz, ma cseréltem át a téli zoknit! - válaszoltam- Úgy érzem, ez mézeskalács illata.
- Valaki itt horkol.....Manó 46? –kérdeztem.
- Micsoda? Hol vagyok?- riadt fel a manó.
- Azt hittük, hogy elraboltak, te pedig mézeskalácsot rágcsálsz?- Förmedt rá Rudi.
- Ideges vagyok a hosszú utakon, szükségem van a cukorra.- Mentegetőzött a manó.
- Papó! Megtaláltuk az ajándékokat. – örvendeztek a manók.
Amint bozontos, őszes szemöldököm hajlékából odapillantottam az egyik kabin ülése alá, vén szívem is meglágyult. Egy kisfiú volt ott. Olyan beleéléssel játszott a játék mackókkal, hogy észre sem vett minket, amíg Rudi fel nem kiáltott.
- Jaj, de édes, hogy egyem meg!
- Egyedül utazol a mackókkal?- kérdeztem kedvesen.
- Találtam őket.- felelte a kisfiú.
- Találtad?- horkant fel Rudolf.
- Rudi, légy kedvesebb!- mondtam.
- Bocsi öcsi! – dünnyögte megbánóan.
- Beszél a csacsi?- kérdezte a fiú.
- Még hogy csacsi? Én rénszarvas vagyok.- háborodott föl a szamárnak nézett Rudolf.
A kisfiú felnevetett, és magához ölelt egy plüss rénszarvast.
- Mit keresel itt egyedül?- kérdeztem ismét.
- Apu vezeti a vonatot, de elakadt a nagy hóban..., most odakinn van.
Kipillantottam az ablakon. Valóban ott dobálta a havat egy munkától görnyedt hátú férfi, fagytól vörös kezében izzott a lapát.
- Manók, elő a lapátokkal! Segítünk mi is!
Amíg Rudi Mary Poppins-ra játszott odabent a kisfiúval, addig az ünnepi mentőcsapat tette a dolgát.
- Köszönöm!- mondta hálásan a férfi.
- Mi köszönjük, barátom, hogy lehetővé teszi ezen a napon, hogy eljussunk a gyermekekhez!
A sok virgonc manó segítségével rövid időn belül kiszabadult a Polar Express a hó fogságából. Mindenki elfoglalta a helyét a vonaton. A manók nagyon elfáradtak, pedig még hosszú út áll előttünk. Egy forró kakaótól biztosan hamar erőre kapnak! A kisfiú Rudi bundáján bóbiskolt. Megsajnáltam, és odatettem melléje egy meglepetésnek szánt személyes ajándékot. Ennek a hógömbnek majd biztos örülni fog, amikor felébred. Olyan gyönyörűen ragyog benne a hó, és egy kék gőzmozdony szeli a havas tájat. Emlékezni fog örökké a mi kis kalandunkra.
- Rudolf, ébredj!- suttogtam.- Vár az ajándékozás.
- Hmmm....friss kakaó illatát érzem- felelte ébredezve Rudolf.

Hajnali Álom

Hajnali két óra lehetett mire végre sikerült elaludnom. Álmomban egy idegen város koromsötét falai vettek körül. Tökéletesen simára csiszolt, jéghideg falak, melyek mintha csak üvegből lettek volna. De amint hozzáértem, a fagy megcsípett, és egyszeriben nedvesség folyt végig az ujjaimon. Nem messze tőlem egy haloványan derengő ezüstös fényre lettem figyelmes. Amely csak bolyongott egyik folyosóról a másikra. Szerettem volna megérinteni, de hirtelen arra lettem figyelmes, hogy valami fojtogatja a lábam.
- Eressz el! – hangzott el tőlem, de egyre csak szorított, csontomig hatolt a fájdalom.
- Eressz el! – kiáltottam újra, és odanyúltam, hogy a kezeimmel szabadítsam ki magam. De amint odaért volna a kezem, a szorítás abba maradt. És megdöbbenve néztem, hogy nincs is mögöttem semmi. Miután kiszabadultam egyenesen a másik irányba rohantam. Próbáltam ismerős helyeket keresni, ahol már járhattam, de az épületek egyformák voltak, és a folyosók is egyre szűkebbek és szűkebbek. Egy pillanatra megálltam, hogy végig gondoljam, mit tegyek. Mindenem remegett a félelemtől. Levegőt is alig kaptam a folyosók szorításában. Felnéztem, és megpróbáltam segítséget kérni a felettem lévő színes mozaik ablaktól. De ő nem válaszolt.
- „Járnom kellett már itt – gondoltam egymagamban. De mégsem ismerős semmi. Gondolkodtam. Gondolataim közepette az egyik fal újra megcsípett. Újra feleszméltem.
- Ez nem valóságos egyre csak ezt űztem magamban!" - a félelem egyre csak elhatalmasodott rajtam. Menekültem volna, de nem tudtam hova. Amerre néztem, csak ódon hatalmas falak, gránitból faragott kőkapuk tornyosultak elém, és egyetlen mozaik ablak, melyen valami szent volt látható, amelyen némi fény beszűrődött, de sehol egy lélek, és egyetlen szót sem hallottam a saját szorongó hangomon kívül.
Majd lerogytam a földre.
- Valaki, akárki... – kérleltem halkan. De választ nem kaptam. Majd átöleltem térdeimet, hogy valami biztonságos helyet készítsek magamnak, és levegőt is kapjak. Kis idő múlva újra feltűnt az ezüstös fény. Bár most közelebbinek látszott, de ő mégse törődött velem.
- Várj! – kiáltottam utána, és megpróbáltam a nyomába eredni, de ismét éreztem a fojtogató érzést. Valami ismét megfogott, és nem akart elereszteni. Szorította a karomat, és a lábaimat. Rángatózni kezdtem, hogy valamelyest kiszabaduljak, de ő volt az erősebb. A földhöz szegezett. Ám ahogy ismét eltűnt az ezüstös fény, úgy eleresztett a szorítás is. Bár menekülni nem tudtam, erőtlen voltam. Csak feküdtem mozdulatlanul.
- Kérem, valaki... – suttogtam alig halható hangon. Arcomat kezembe temettem. Nem akartam látni a sötétséget, és vajon mi jöhet még a sötétség árnyaiból. De már fel akartam ébredni, hogy véget érjen e rémséges álom. Egyszeriben az ujjaim közt az ezüstös fény sütött át. Felnéztem, és a halovány derengés egyenesen felém közeledett....

A kis Szente nagy Szerelme

A szingli Szente, ki a szerelmet keresve
végül rátalált egy lányra, ki szívéért szerette.
Hónapok alatt számára rengeteg akadt,
de egy sem volt, ki mellette maradt.
Idővel lassan megismerték egymást,
de Szente nem bírt féktelen vágyával, s elhagyta a leányt.
Szívében e szerelem nem jelentett többet,
mint amit a kenyér a csücskére kenhet.
Az elhagyott leány fejét leszegte,
és e szerelmet szívében mélyre temette.
Úgy vélte, számára itt a vég, ebből nincs kiút,
de szíve mégsem hagyta feledni, hisz szerette a fiút.
Kezébe gyorsan levelet, és tollat ragadott,
s tűzpiros lapokból piciny szíveket szaggatott.
E szíveket Szentének tüstént odaadta,
de a fiú valamiért ekképpen fogadta:
E szerelmes szíveket menten széttépte,
s a kezeit a vállára nagy búsan rátette.
Meredten tekintett a leány a két szép szemébe,
s vígan ecsetelni kezdte, ki került a helyébe.
A kisleány lábai egyszeriben megremegtek,
és futáson kívül mást nemigen tehetett.
Vissza se nézett, csak rohant előre,
s útközben elszakadt piciny kis keszkenője.
E kis kendő örökkön magán viselte a heget,
Mint a szív, amely összetöretett.
Később évekig kereste a leány a tökéletes párját,
de feledni sohasem tudta keserves múltját.
Majd szél szárnyán repültek Szentének a hírek,
hogy próbálják elcsábítani egykori kedvesét a gavalléros hímek.
Amint Szente meghallotta, tüstént autójába pattant,
és megfogadta, két kézzel pusztít el bármilyen gátat.
Már megbánta, hogy elhagyta kicsiny párját,
hát sietett, hogy megcsókolja kedvesének ajkát.
A leány tüstént ajtót nyitott neki, nem is kérdezett semmit,
átölelte, s csókolta, amit az idő elvitt.
Pár napra rá mind összegyűltek, s papot hívtak sok tanúval,
megpecsételték szerelmüket három kiló hamuval.
Esküvő volt, mulatság, s a nászéjszaka egyveleg:
nem leszek én senki mással, csakis teveled.
Pár hónap is eltelhetett, mire ez kiderült,
hogy testvérek jönnek, a leány ezért kimerült.
Végül gyönyörű szép ikerpár, csapta össze két kezét,
öltbe vették az egyiket, s cirógatták szép fejét.
Majd felnevelték mind a kettőt,
s végigkísérték, miként lesznek szülők.
Szente s leány egyik este öregeset álmodott,
egymás mellett, kéz a kézben örökre eltávozott.

Köszönöm Mikulás...

Mikulás! Végre eljöttél!
Már úgy vártalak téged!
És ajándékot is hoztál:
cukrot, kifestőt – színeset.

Köszönet neked
minden egyes apróságért,
remélem, hogy virgács nélkül
lesz idén az ajándék.

Hisz tavaly még benne
lapult a kis cipőmben,
azóta már bátor vagyok,
s nem folyik a könnyem.

Megköszönöm még egyszer
mindazt, amit nekem hoztál.
Pihenj csak Télapó,
hisz ma éjjel sokat dolgoztál!

Ha egyszer...

Ha egyszer a Mikulás én lehetnék,
évente többször is járnék.
S ha fordulnék hetenként,
talán az sem lenne elég.
Mert az öröm, mit magammal hozok,
akár a vízcsepp, oly gyorsan párolog. Tudom, hogy sok a szegény ember,
ki még álmodozni sem mer.
Ajándékot nekik többet hagynék,
szívükbe örömöt szórnék.
Megajándékoznám őket a hittel,
reménnyel, és örök szeretettel.
Békét rejtene a hatalmas zsákom,
tisztességet osztana puttonyom.
Az idő múlásával már nem bírnám ezt a terhet,
építenék egy véget nem érő termet,
ahová minden embert befogadnék,
kinek feje fölé nem jut hajlék.
És nekik adnám a kabátom,
a sapkám, és a zsákom,
hadd járják ezentúl ők a világot,
teljesítve a sok ezernyi álmot.

Köszöntő.... újra választása alkalmából

Ismét megtörtént a nagy csoda:
Jó polgármesterünk újra lett választva,
Ellenfele immár kevés szavazatott kapott,
Meg is érdemelte, tetteiért meglakolt.

A balga most otthon gubbaszthat egymagában,
Hazugságai gomolygó füstárnyékában.
De a falu népe ismét helyesen döntött,
Nem homályosítja szemét álnok köd.

Tudom jól, hogy Ön egy igaz ember,
Szíve helyett nem dönt vagyon s ócska ékszer,
Kis falunk Ön által csak előre haladhat,
Szívből kívánom, jövőbéli tervei mind valóra váljanak.