Magával ragad az éj...

(Evokáció : Ady Endre: Éjimádó című versére)

Magával ragad az éj, a meseszerű,
a bársonyos – a csillagszemű.
Mint árva fecskemadár
repkedek félve,
ébenfekete szárnyammal
az igazságot keresve.
Bárányfelhőkben csöndben elbújok,
s a földre mosoly – cseppeket zúdítok.
Gyarló létem -
kívánják e földi démonok,
kik bűnös fejemre szent
töviskoszorút húznátok.
Vétlenné másít a pillanat-,
de hamis vágyam már
készíti fojtó rabláncomat.
Szememben még a
tenni akarás izzó tüze lobog,
csókot lehelnek rá a dolgos
mindennapok.
Kapaszkodnék az égbe fel,
de elereszt két karom,
magával ránt, egy bizarr kéj
s csak szállok fölfelé,
majd elnyel a mindenség,
magával ragad az éj, a meseszerű,
a bársonyos – a csillagszemű.

Read More

Könyörgés...

(Az idézett sor Pilinszky János- Könyörgés c. verséből való.)

Nézd, Uram, könnyektől telt szemeimet,
s gyarlóságtól bűzlő vétkeimet,
halld meg egy esendő jajszavát,
és a lélek fájdalmának őrjítő sikolyát.

Ne fordíts hátat pokoli kínom láttán,
megtépázott hitem röhögve nézi a Sátán,
kérlek, tépd le nyakamról a tüzes láncot,
mely korcs ölebként Tőled eltaszított.

Emeld ki a gyarlóságtól eltorzult arcomat
nyisd meg szívem, hogy meglássam az árnyakat,
fogadd szerető öledbe alázattal teli szívemet,
s ne engedd, hogy a gonosz bábja legyek.

,,Tág szemmel már csak engemet figyel,”
tartozásomat ő bizony soha nem feledi el,
hessegesd el mellőlem a megóvó Halált,
ki a parancsodra szorgosan rám talált.

Read More

Gyönyörű lépted...

Hátam mögött miként a fül hallja -
ahogy megtörik az őszi fű,
te felém jössz – érzem, hisz lépted
zöreje is oly gyönyörű.

Tündöklő, ahogy megjelensz,
már csak egy pillanat.
Fényben úszik a borús világ,
melynek része vagy.

Fásult, nehéz a szívem,
szomorú, s keserű.
De ha mellettem vagy, a világom is
ragyogó, s meseszerű.

Ködös őszi táj ez a lélek,
de ha a nap besüt,
üveges lombja fölragyog,
tündöklik mindenütt.

Read More

Elvirágzás...

Hervad a liliom kelyhe már,
töve körül fojtogató a nyár,
s szirmai mélyén haldokol
a még zümmögő méhpár.

A napraforgó bús fejét,
aszott szárára hajtja le,
s a kerti-tündér illanó lelke
holt lombokat szór szerteszét.

Hófehér szirmok szitálnak,
születik a bársonyos hólepel,
s egy rózsa az örökzöld avarban pihen,
mint karmazsin tündér haj- fonat.

Read More