Csak szálltok sebesen és szilajon,
gyors lábatokon villámsaru van,
szárnyatok nem szegi eszme, ostrom,
porszemmé válunk áramlatodban.
gyors lábatokon villámsaru van,
szárnyatok nem szegi eszme, ostrom,
porszemmé válunk áramlatodban.
2018. december 1., szombat
Érzéki percek
Előttem kicsi lábujjad,
mindegyikének csók jár,
csiklandozom piciny talpad,
érzem, vágy tüze átjár.
Bokád, és lábad szára
izzó csókomra megnyílik,
közben dombod partjára
érve szerelemtől fénylik.
Csupán hófehér combjaid
rejtegetnek nagy titkot,
csakis piciny ajkaim
tudják hova járnak csókok.
Csípődnek lágy vonalán át,
egészen a kebledig,
érzem, édes illatát,
mely fölemel a mennyekig.
Azután a feszes nyakad
finom és selymes bőre,
majd hófehér lapos hasad,
kerül a terítékre.
és majd legvégül pedig
ajkad, mint két drága ékkő,
hol az idő eltelik,
míg a reggel újra eljő.
mindegyikének csók jár,
csiklandozom piciny talpad,
érzem, vágy tüze átjár.
Bokád, és lábad szára
izzó csókomra megnyílik,
közben dombod partjára
érve szerelemtől fénylik.
Csupán hófehér combjaid
rejtegetnek nagy titkot,
csakis piciny ajkaim
tudják hova járnak csókok.
Csípődnek lágy vonalán át,
egészen a kebledig,
érzem, édes illatát,
mely fölemel a mennyekig.
Azután a feszes nyakad
finom és selymes bőre,
majd hófehér lapos hasad,
kerül a terítékre.
és majd legvégül pedig
ajkad, mint két drága ékkő,
hol az idő eltelik,
míg a reggel újra eljő.
Csak nevetem...
Csak nevetem a mulya és bamba népet,
ki, mint fiatal borjú, arcomba bámul,
csak nevetem a rókát, aki a szépet
szimatolja szüntelen, s becsap galádul.
Csak nevetem a majmot, aki a szépet
festve helyezi magát népe urául,
és nevetem a gyávát, aki megtépett
hittel hajbókol képzetének silányul.
És ha már boldogságom lefolyt a porba,
összetörnek, és kegyetlenül megvernek;
az eszményeim már romokban hevernek.
Mikor a szívem vonaglik eltiporva,
mit összezúzott a hazugság, a vagyon;
akkor lelkemet a Te kezedbe adom.
Volt és lesz
Ormoktól a rónáig
fújdogál a hideg szél,
ősi magyar pusztában
sok bús üsző útra kél.
A megkopott hazában
a magyar csak kóborol,
feledésbe merült már
ezeréves hősi kor.
Ó, hajdani dicsőség,
múltunk, a régi idők,
midőn magyar lobogók
lengtek váraink fölött.
Miénk volt Pozsony,
benne magyar királyok,
sohasem hajbókoltunk,
s nem tiportak szűz álmok.
Hiszen olyanok voltunk
világ népei között,
akár büszke vitorlás
a kéklő tenger fölött.
Egykor virágos földünk,
szirmai elhullottak,
s mi, hitetlen magyarok
engedtünk új koroknak.
Dicsőségünk hanyatlik,
de egyszer még lángra gyúl,
s akkor sötét jövendőnk
vakító fénybe borul.
Rajta, hát talpra magyar!
Mária keze simítván,
óvja büszke válladat,
s oly leszel, mint hajdanán
Lobogónk még mindig áll,
váraink tornya fölött,
és nagyobb lesz a magyar,
mint múlt századok között.
fújdogál a hideg szél,
ősi magyar pusztában
sok bús üsző útra kél.
A megkopott hazában
a magyar csak kóborol,
feledésbe merült már
ezeréves hősi kor.
Ó, hajdani dicsőség,
múltunk, a régi idők,
midőn magyar lobogók
lengtek váraink fölött.
Miénk volt Pozsony,
benne magyar királyok,
sohasem hajbókoltunk,
s nem tiportak szűz álmok.
Hiszen olyanok voltunk
világ népei között,
akár büszke vitorlás
a kéklő tenger fölött.
Egykor virágos földünk,
szirmai elhullottak,
s mi, hitetlen magyarok
engedtünk új koroknak.
Dicsőségünk hanyatlik,
de egyszer még lángra gyúl,
s akkor sötét jövendőnk
vakító fénybe borul.
Rajta, hát talpra magyar!
Mária keze simítván,
óvja büszke válladat,
s oly leszel, mint hajdanán
Lobogónk még mindig áll,
váraink tornya fölött,
és nagyobb lesz a magyar,
mint múlt századok között.
Haláltánc
Jön felém, oly karcsú a teste:
táncolnék vele csak körbe.
Járnék boldogan s vakon,
mint pillangó a tikkasztó parlagon.
Megéltem én már mindent e földön,
tudást, szerelmet vágytam önzőn.
De minden tettem a sírba vitt,
lám: ezernyi vágyam csupán tévhit.
Elhalt ajkamon a csók, a rózsa,
fényes csillagom is alant a porban.
Az eszme, a szépség hervatag,
semmivé válik minden az ég alatt.
Jön felém, oly karcsú a teste:
táncolnék vele csak körbe.
Járnék boldogan s vakon,
újjáélednék kegyes hajnalon.
táncolnék vele csak körbe.
Járnék boldogan s vakon,
mint pillangó a tikkasztó parlagon.
Megéltem én már mindent e földön,
tudást, szerelmet vágytam önzőn.
De minden tettem a sírba vitt,
lám: ezernyi vágyam csupán tévhit.
Elhalt ajkamon a csók, a rózsa,
fényes csillagom is alant a porban.
Az eszme, a szépség hervatag,
semmivé válik minden az ég alatt.
Jön felém, oly karcsú a teste:
táncolnék vele csak körbe.
Járnék boldogan s vakon,
újjáélednék kegyes hajnalon.
2018. június 20., szerda
Vételen reggelek
(szabadvers)
Engem nem várnak biztos elmével megálmodott
egymásba nyúló végtelen holnapok.
Álmatag éjszakáimból felocsúdva
meg kell terveznem minden egyes napom:
fáradt remegő kézzel fejem fölé feszíteni
az ég palástját - megtépázott hitemből,
befoltozni világmagányom,
felütni rajta hibáim sátorát
és tele rakni temérdek hittel,
hogy védelmében ellakhassak benne napestig.
Csupán reggeltől estig. Többre nem jut időm.
Holnap kezdhetem, előlről.
Engem nem várnak biztos elmével megálmodott
egymásba nyúló végtelen holnapok.
Álmatag éjszakáimból felocsúdva
meg kell terveznem minden egyes napom:
fáradt remegő kézzel fejem fölé feszíteni
az ég palástját - megtépázott hitemből,
befoltozni világmagányom,
felütni rajta hibáim sátorát
és tele rakni temérdek hittel,
hogy védelmében ellakhassak benne napestig.
Csupán reggeltől estig. Többre nem jut időm.
Holnap kezdhetem, előlről.
Modernkori tragikomédia
Uram, teátrumodat rég felépítetted,
látott az már sok - sok ezer évet.
Ám a műved nem újult ezen idő alatt,
a neve ugyanúgy Az Élet maradt.
Monoton darab, a díszlet fakó s kopott.
A tendencia ugyanaz: nincs helye a jónak,
a hitványak élete mégis boldog.
De mi földiek, hűen alakítjuk szerepünket:
gyászolunk, küzdünk, mert te így rendelted.
Tűrjük, hogy sárba tiporják hitünket.
Játszanánk nagy lelkesedéssel,
viszont holmi csacska játék nem kenyerünk.
Szívünknek egyszer meg kell hasadnia,
darabod viszont gyatra, nem embernek való,
lelket gyarló, csupán ócska tragikomédia.
látott az már sok - sok ezer évet.
Ám a műved nem újult ezen idő alatt,
a neve ugyanúgy Az Élet maradt.
Monoton darab, a díszlet fakó s kopott.
A tendencia ugyanaz: nincs helye a jónak,
a hitványak élete mégis boldog.
De mi földiek, hűen alakítjuk szerepünket:
gyászolunk, küzdünk, mert te így rendelted.
Tűrjük, hogy sárba tiporják hitünket.
Játszanánk nagy lelkesedéssel,
viszont holmi csacska játék nem kenyerünk.
Szívünknek egyszer meg kell hasadnia,
darabod viszont gyatra, nem embernek való,
lelket gyarló, csupán ócska tragikomédia.
Örökös hajsza...
Egy végtelenbe nyúló éjszakán,
ágyamra ült fáradtan a magány.
Rám tekintett, s nézegette magát,
közben kibogozta karmazsin haját.
Mesés hölgy, a szeme oly szelíd,
bontja, oldja, rakoncátlan fürtjeit.
Mellette ülve a pillanat elenyész,
újra és újra kezdi, sosem lesz kész.
Elűzi álmom, elfelejtteti gondomat,
mesebeli zöldellő partokra hívogat.
Ha elalszom, összecsengnek tincsei,
borzas haját nevetve tovább fésüli.
Hallgatom, álmomban is éberen,
miként tesz - vesz ezen az éjjelen,
fésüli szakadatlan, örökös a hajsza,
véget nem érő akárcsak az éjszaka.
ágyamra ült fáradtan a magány.
Rám tekintett, s nézegette magát,
közben kibogozta karmazsin haját.
Mesés hölgy, a szeme oly szelíd,
bontja, oldja, rakoncátlan fürtjeit.
Mellette ülve a pillanat elenyész,
újra és újra kezdi, sosem lesz kész.
Elűzi álmom, elfelejtteti gondomat,
mesebeli zöldellő partokra hívogat.
Ha elalszom, összecsengnek tincsei,
borzas haját nevetve tovább fésüli.
Hallgatom, álmomban is éberen,
miként tesz - vesz ezen az éjjelen,
fésüli szakadatlan, örökös a hajsza,
véget nem érő akárcsak az éjszaka.
Mit sem ér...
Mit sem ér a perc az óra, az élet,
ha nem érezhetem szerelmedet.
Mit sem ér a rím a vers, az ének,
ha soraiban nem dicsőít Téged.
Mit sem ér az est, a Hold az éjjel,
ha a csókod nem perzsel.
Mit sem ér a csend, a hajnal, a reggel,
ha nem melletted ébredek fel.
Mit sem ér a kéz, a kar, a lélek,
ha többé nem ölelhet.
Mit sem ér a szív, ha nem érted dobban,
nélküled csak porszem a sivatagban.
ha nem érezhetem szerelmedet.
Mit sem ér a rím a vers, az ének,
ha soraiban nem dicsőít Téged.
Mit sem ér az est, a Hold az éjjel,
ha a csókod nem perzsel.
Mit sem ér a csend, a hajnal, a reggel,
ha nem melletted ébredek fel.
Mit sem ér a kéz, a kar, a lélek,
ha többé nem ölelhet.
Mit sem ér a szív, ha nem érted dobban,
nélküled csak porszem a sivatagban.
Tiltott szenvedély...
Kín után jött a
tiltott szenvedély,
mámoros kéjhabra
a gond mely
mételyezett fekély.
Az ármány ködje után
a tiszta öntudat,
melynek éles pengéje
szívemben matat.
Mindenért megfizettem
a többlet kamatot,
feleltem azt, mi a köznapinál
több gyönyört adhatott.
Elemésztő életvágy
szorult belém
szívemet lángján
megperzselném.
Nem vagyok türelmes
semmiben,
Nem lelem a
helyemet sehol sem.
Mohón élvezem, kábultan
s vakon,
mit kínál egy - egy alkalom.
Gaz uzsorás vagyok, csak
lesem az élet kegyét,
várom, mikor mondja azt:
na, most már elég!
Amíg majd egyszer
kénytelen leszek,
itt hagyni mindent,
mint megroggyant beteg.
tiltott szenvedély,
mámoros kéjhabra
a gond mely
mételyezett fekély.
Az ármány ködje után
a tiszta öntudat,
melynek éles pengéje
szívemben matat.
Mindenért megfizettem
a többlet kamatot,
feleltem azt, mi a köznapinál
több gyönyört adhatott.
Elemésztő életvágy
szorult belém
szívemet lángján
megperzselném.
Nem vagyok türelmes
semmiben,
Nem lelem a
helyemet sehol sem.
Mohón élvezem, kábultan
s vakon,
mit kínál egy - egy alkalom.
Gaz uzsorás vagyok, csak
lesem az élet kegyét,
várom, mikor mondja azt:
na, most már elég!
Amíg majd egyszer
kénytelen leszek,
itt hagyni mindent,
mint megroggyant beteg.
Ajtód s szíved...
Ha koldust látsz, és látsz bizonyosan,
ajtód s szíved soha ne legyen zárva.
Fejed ne fordítsd el önzőn, konokan.
csak azért mert mocskos a kabátja.
Ki volt ő, mi volt szakmája: ne firtasd!
Múltja fájdalmát ez ne tetézze.
Mit kezed ad: attól ne dagadjon a mellkas,
hisz nem kell, hogy más dicsérjen érte.
Jusson eszedbe, e szegénynek is volt
rég talán földi jóban bőven része.
És volt idő, amikor a kék égbolt
nem hullajtotta könnyeit fejére.
Gondolj arra, a sors mily változó:
gazdag király is lehet koldus, árva.
Másnak gondjában légy támaszt adó,
ajtód s szíved soha ne legyen zárva.
ajtód s szíved soha ne legyen zárva.
Fejed ne fordítsd el önzőn, konokan.
csak azért mert mocskos a kabátja.
Ki volt ő, mi volt szakmája: ne firtasd!
Múltja fájdalmát ez ne tetézze.
Mit kezed ad: attól ne dagadjon a mellkas,
hisz nem kell, hogy más dicsérjen érte.
Jusson eszedbe, e szegénynek is volt
rég talán földi jóban bőven része.
És volt idő, amikor a kék égbolt
nem hullajtotta könnyeit fejére.
Gondolj arra, a sors mily változó:
gazdag király is lehet koldus, árva.
Másnak gondjában légy támaszt adó,
ajtód s szíved soha ne legyen zárva.
A Föld szülötte
amikor egymagamban,
a fűszálak közé rejtem arcomat,
csak mélázok gondtalan.
Hallgatván a föld büszke leheletét,
amint lázasan megremeg,
megértem, mit rejt e titkos beszéd,
ráhajtom fejemet.
Én drága földanyám, te mindenem,
táplálod a holnapom,
viharszavad szelíd intelem,
őrzöd majd porom.
A föld keblére fekszem én,
szívéhez jó közel,
Nézd jó anyám, fiad szegény,
ki csüggedve is átölel.
2018. február 12., hétfő
Álarcos bál
érzem, a farsang szelleme átjár.
De nem úgy érint, ahogyan másokat,
érzem, a hazugság gennyes sebbé fakad.
Szívünk annyit ér, mint szoborban a mészkő,
kinek lelkét lassan rostálja az idő.
Bár farsangnak ünnepe még oly messze,
álarcot viselünk, könnyeket leplezve.
Csupán ál - szavak és ál - mondatok,
sora az, ami szájunkból gagyog.
Asztalon pompásan megrakott ál- étel,
keresztény szentélyekben ál - pap térdel.
Sajog a lélek, az élet is sajog,
vétkeinket rejtik a színes álarcok.
és szédelgünk a bálokon díszes ruhákban,
árva lélekkel élünk mindahányan.
Az élet bábjátéka
Ismét eltelt egy év, és ugyanúgy nem kímélt az idő, éreztem, miként sorvad el szívem, ahogy újra kinő.
Láttam nevetést, örömöt arcokon, mely mart legbelül,
azt is, ahogyan falatnyi mosoly könnycseppé szenderül.
Voltam büszke, szüntelen repkedő sas madár,
kit olykor térdre kényszerített egy szeles nyár.
Vívtam harcokat, éreztem lágyan simogató kezet,
láttam, hogy válik karddá az emberben lakó szeretet.
Láttam dühöt, csalódást, olykor meg-megdobbanó szívet,
kérlelő önző fohászt, mely csak gyatra kísérlet.
Voltam mesélő, báb és tollvonás a lap alján,
akit kénye - kedve szerint a világ rángat zsinórján.
Fohász
Istenem, kérlek, szeress minket,
jobban annál, mint ami megillet,
lelkünk hitvány pórázt visel,
csupán küszködünk a hittel.
Uram, tudod, vétkünk számtalan,
mely elsüpped a mának mocsarában,
hűen imádunk arctalan bálványokat,
pénzünkből csak járvány fakad.
Gyarlóságaink örökké lesznek,
de nézd el nekünk, esendőknek,
megőrizni igaz emberséget,
soha ne tévelyedjünk el Tőled.
Haragvásunk egyre csak csitítsad,
értő szívvel őrizd józan álmainkat,
kinek lelke tiszta, higgyél szavának,
talán ők többé nem robbantanának.
Hagyd, hogy rátaláljunk önmagunkra,
az igazság és szeretet vezéreljen újra,
békítsd az önzőségtől sajgó szíveket,
ne mondd nekünk túl korán: ég veled!
2018. január 10., szerda
Valósággá vált álom
Te
vagy a forró reggeli kávém,
elalvás előtti dajkamesém,
felhőtlen folt a mennyei égen,
nyugalom a vihar vad szemében.
Magad vagy a csend a nyüzsgő zajban,
a mennydörgésnél áldott szemfedő,
és nyár esti szakadó záporban
fejem felett kopottas háztető.
Rím vagy ügyetlen kis verseimben,
tört napsugár befagyott tó jegén,
pulzáló élet szűk ereimben,
s édes dallam vad zuhogás helyén.
elalvás előtti dajkamesém,
felhőtlen folt a mennyei égen,
nyugalom a vihar vad szemében.
Magad vagy a csend a nyüzsgő zajban,
a mennydörgésnél áldott szemfedő,
és nyár esti szakadó záporban
fejem felett kopottas háztető.
Rím vagy ügyetlen kis verseimben,
tört napsugár befagyott tó jegén,
pulzáló élet szűk ereimben,
s édes dallam vad zuhogás helyén.
Nagyapám emlékére
fényképek sora, összepréselnek falak,
tengernyi a bánat, elsüllyedt a csónak,
már nem hallom a dalt este altatónak.
Az utunk megrepedt, a lépés oly nehéz,
lesütöm szemem, a lelkem bódultan néz,
lüktet szívem, emléked ritmusát járja,
a hangod még simogat, de már hiába.
Cinkos a csend, a magány szótlanul hallgat,
belül a hiányod egyre csak sanyargat,
kellene valami - egy csipetnyi remény,
peregnek az évek, s hiszem, jössz még elém.
Ünnep...
Most az ünnep legyen kicsit más,
mindenki szívében szülessen meg a Messiás,
ne nyomja vállunkat a szeretetnek mázsás súlya,
feledjük, a Gonoszt, hitünkön ne essen csorba.
Ki vagyonát csak magának tartogatja,
szétosztani földi javait nem akarja,
az Megváltó elé ne járulhasson,
s a bűnbocsánattól óvakodjon.
Nem tépheted össze múltad lapjait,
nem rejtheted el életednek nehézségeit,
de bizakodva léphetsz a kijelölt útra,
ha lelked szabad, és szükség nem tépázza!
Játszhatsz gőgös szóval, fukar érzésekkel,
élhetsz kegyetlenséggel, nem csak szeretettel;
magadat adod minden egyes cselekedethez,
amely sajgó sebként tapad nevedhez!
Uram! Támogasd az árvát, az elesettet
mint gyermeket, ki éhezi a bővelkedő terítéket,
nyújtsd felé védelmező, segítő kezed,
ki majd magasztalja, a szentséges lényed.
Legyen, az ünnep méltó fiad nevéhez,
mikor senki nem fázik, senki sem szenved,
most mutass utat eltévelyedett nyájadnak,
ne hagyj teret a mélységes magánynak.
mindenki szívében szülessen meg a Messiás,
ne nyomja vállunkat a szeretetnek mázsás súlya,
feledjük, a Gonoszt, hitünkön ne essen csorba.
Ki vagyonát csak magának tartogatja,
szétosztani földi javait nem akarja,
az Megváltó elé ne járulhasson,
s a bűnbocsánattól óvakodjon.
Nem tépheted össze múltad lapjait,
nem rejtheted el életednek nehézségeit,
de bizakodva léphetsz a kijelölt útra,
ha lelked szabad, és szükség nem tépázza!
Játszhatsz gőgös szóval, fukar érzésekkel,
élhetsz kegyetlenséggel, nem csak szeretettel;
magadat adod minden egyes cselekedethez,
amely sajgó sebként tapad nevedhez!
Uram! Támogasd az árvát, az elesettet
mint gyermeket, ki éhezi a bővelkedő terítéket,
nyújtsd felé védelmező, segítő kezed,
ki majd magasztalja, a szentséges lényed.
Legyen, az ünnep méltó fiad nevéhez,
mikor senki nem fázik, senki sem szenved,
most mutass utat eltévelyedett nyájadnak,
ne hagyj teret a mélységes magánynak.
Az elme játéka
Cigarettafüst nyaldos szürke ablakot, bentről a külvilágot szemlélem,
fejemben tézisek sora - gondolatok,
érzem, repedezik porcelán lelkem.
Bizonytalanság szántja énem,
magával ragad az értelem,
elmélázok világunk dolgain,
létet körülvevő sokaságain.
Ember nem jut a felismerésig,
burokban létezünk mindvégig.
Az elme határt szab a tudásnak,
kacsintok és csókot küldök a világnak.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)
