2017. november 29., szerda

Bár lennék...

Nem ad oly gyönyört a világ, mint amit elrabolt,
tudom, ifjú eszmém lángja már bús közönybe hajolt,
s nem csak arcom lágy pírja vált rideg merevségbe át,
a szívem is előbb hervad el, mint maga az ifjúság.

Boldogságom megtört roncsain néhány lélek, szegény,
hányódik a bűnök zátonyán, vagy vad kéjek tengerén,
iránytűm már rég semmibe veszett, hasztalan mutat
egy partra, mit el nem érhet e meggyötört öntudat.

Majd, mint a halál, a hideg száll megtépázott lelkemre le,
megdermeszt, tulajdon bajomat elfelejteti, nincs ereklye,
könnyeim forrására mázsás pecsétet nyomott a fagy,
megrebben még a szemem, jég csillan benne csak.

Bár éreznék, miként egykor - lennék ki voltam én,
sírnék, hol sírtam letűnt szózatok hűlt helyén,
mint pusztán lelt forrás vízét, mely sósan is édesebb,
e megfáradt lét sivatagán nyelném az örömkönnyeket.

Múló enyészet...

Hideg, nehéz eső hullik most csendesen,
a Nap sem tündököl örökös fényében.
Sötét köd - fellegek mögé bújva,
önmagát egyre csak marcangolja.

Lelke melegségét sem szórja többé szét,
elfojtja szívének minden szeretetét.
Odafent az ég is holt éjbe csap át,
nem zöldül a fű, nem pompázik virág.

Záporos könnye áztatja most e földet,
érzi, fájdalmas a múló enyészet.
Mikor lehull az utolsó falevél,
lelkem összerezzen, s megpattan az ér.

A Nap haloványan izzó fénye
sem terít gyógyírt sajgó sebeimre.
Érzem, eltapos a rohanó porvilág,
veszve már minden szó, megfojt a hazugság.

Ősz...

Ő, a művészek legnagyobbika,
már teljes lendülettel festeget,
ecsetjét karmazsin tégelyekbe mártja,
s húzza a hervadó virágok felett.
Nézzétek, milyen biztos
minden egyes mozdulat,
oly könnyed, oly könyörtelen:
kezével szépséget s
egyben halált hűen osztogat.
A bágyadt lombra éppen
csak rálehel,
irtózató és hízelgő a hangja:
meghalsz – jól tudom,
de előtte még szép leszel.

Szülőföldem...

Szántóföldek ölelésében
szunnyadsz csendesen,
keleti szél formálja redőzött arcod,
s lassú víz mossa avarban lebegő partod.
A reggeli ködben rejtőző Nap
sugarai, már víg táncot járnak,
a némán elbágyadt iskolaudvaron.
Emlékeim mind, a szélben szállnak -
házak poros redőny ablakokkal,
virágos kertekben sercen az élet,
megannyi rovarral.
Utcáidon a rózsák illata bódít,
csalogat a sok szép színes csoda -
lelkemre igaz gyógyír.
S ti mind, frissen kaszált rétek,
partotokra megnyugodni érkezik
a megbolydult lélek.
A távolban megannyi bokor, és cserje -
tövükben megpihen a gazda,
s vele együtt a megfáradt eke.
Ambróziát csepegtetnek a gyümölcsösök,
nem messze, szomorúfűz ágai közt
megbújik egy védtelen fecskemadár,
s szerelme dallamára hűen vár.
Szántóföldek, ti még óvjátok kis falum,
ne engedjétek, hogy a múltat
végleg betemesse, az emberek
harácsoló kedve.
Ha el is megyek,
emlékeimben örökre megőrzöm,
tudom, e falu nekem mindig visszaköszön.
Hisz hajdanán itt szült meg jó anyám,
s a kripta súlyos ajtaja itt zárul majd rám.

Tündérváltás...

Egy hárs alatt, az őszülő padon,
egymagában ült az Ősz,
kinek a szíve fájt nagyon.
Maga sem tudta,
hogy történhetett meg,
valahol hibázott egy kósza évet,
akaratlan és véletlen
virágok mezéjére tévedt.
A tarka virágok közül,
míg őket fájó szívvel egyre csak nézte,
váratlanul és csodaszépen
Nyárasszony kilépett elébe.
Megfogta tétova kezét,
szájon csókolta s nevetett,
a liliomok mind megcsodálták,
hogy a két tündér búsan integet.