Vajon miért kell évről évre összegyűlnünk? – hangzott el a kérdés Júliustól.
Vörös koktélruhája volt, amely fölé elegáns kiskabátot húzott, és a sminkje is tökéletes volt, mint mindig.
November egy szót sem szólt, csupán sóhajtott egyet, majd hátradőlt hatalmas fatörzsből kifaragott székében. Mivel se Január, se December nem érkeztek még meg, így ő volt a rangidős, és neki kellett volna válaszolnia. Azonban ezúttal túlságosan fáradtnak érezte magát, s mivel évről évre elhangzott ez a kérdés, úgy döntött, hogy idén nem fogja válaszra méltatni.
– Nem tudom, miért kell folyton nyavalyognod – jegyezte meg Május, aki a képzeletbeli szépségversenyen mindig csak másodiknak számított a sugárzó Július mellett.
– Akkor elmondom még egyszer, Július: új főnököt kapunk. Muszáj összegyűlnünk, hogy megbeszéljük az elkövetkezendő év teendőit. - felelt Október.
Október keresztbefont karral állt az ablak mellett, a falnak dőlve. Barna színű garbót viselt, kerek szemüveget, ami folyton lecsúszott, így időről időre meg kellett igazgatnia.
– Mint minden évben – felelte Július, miközben összeráncolt szemöldökkel meredt Októberre.
Egyébként egész helyes fiú volt ez az Október, de állandó okoskodása miatt egyik lány sem maradt meg túl sokáig mellette – már aki egyáltalán szóba elegyedett vele. Július természetesen nem érezte méltónak, hogy bárki mással is szóba elegyedjék, mint a szívtipró Februárral, aki egy megbízhatatlan alak volt. Így hát akárhányszor is találkoztak, mindig Július és Február kapcsolatától volt hangos az összejövetel – már amikor éppen nem csapták egymásnak a szelet, olyankor viszont a karót nyelt, középkorú Szeptember kisasszony szemét forgatva próbált nem odanézni.
Szeptember igazán csinos volt, de az, hogy állandóan fekete ruhát öltött, és ébenfekete haját kontyba tűzve viselte, nem volt túl barátságos és bizalomgerjesztő. Szigorú tekintete és enyhén préselt ajka szintén nem javított a kinézetén.
– Helló! – kisvártatva megérkezett Február, majd egy sugárzó mosoly kíséretében azért még megjegyezte: – Remélem, nem kezdtétek nélkülem el a bulit!
– Nélküled soha – termett mellette Július és hagyta, hogy Február átkarolja.
November megkönnyebbülten pislogott az újonnan érkezőre.
Május durcásan elkezdett beszélgetni Októberrel, miközben nyíltan utálkozó pillantásokat lövellt a flörtölő Július felé. Ekkor futott be Március és Április, a két legifjabb, akik történetesen ikrek is voltak. Április vörös, göndör haját most kiengedve viselte, de ezen kívül szinte ugyanúgy nézett ki, mint fivére, Március. Mindketten elnyűtt zöld pólóban, farmerban és tornacipőben feszítettek, s láthatólag jól szórakoztak valamin. Gyors köszönés után körülvették Novembert, aki máris jobban érezte magát az ikrek társaságában.
Ekkor csendes gyilkos módjára megérkezett Június, de a nagy hangzavarban senki sem hallotta a köszönését. Szerencsére nem sokkal utána megérkezett Augusztus is, aki finom vonásaival bátran versenyezhetett volna Februárral a hölgyek kegyeiért, ám őt nem olyan fából faragták. Neki csak egy valakire figyelmezett a tekintete, mégpedig Júniusra, akiről azonban köztudott volt, hogy Február lopta el a szívét. Augusztus azonban töretlen bizalommal volt Június iránt, s hitte, hogy egy napon a lány rájön majd, hogy ki is az, aki őt igazán szereti.
Nyílt az ajtó, és egy idős hölgy, Január lépett be rajta, majd követte az előzékeny úriember, December. Ekkor mindenki abbahagyta a beszélgetést, mert mind tudták, hogy éppen December a következő a sorba, és ő megkívánta a tiszteletet. November úriember módjára átadta a helyét Januárnak, aki anyai jósággal megigazgatta Március ruháját.
December – a jó öreg pocakos, szakállas December! – körülnézett.
– Akkor hát mind itt vagyunk? – szólt December. Számoljunk csak… Július és Február… Március és Április… Augusztus és…
– Ezt nem lehet így, kedvesem – vágott közbe Január. – Sorban kell menni.
– Egy valaki hiányzik – közölte Október. – Mégpedig Szeptember.
– Nos, hát, addig semmire sem megyünk, amíg nincs mindenki itt – eszmélt December apó.
Tehát tovább várakoztak, s megint kezdett egy élénk párbeszédekkel tarkított hangzavar kialakulni. November azonban kivonta magát a társaságból, és az ablakhoz lépett. Kezdett aggódni Szeptemberért. Most már igazán elhatározta, hogy randevúra hívja őt. Nagyon régóta tervezte, csak valahogy mindig közbe szólt félelme. Mi van, ha kosarat kapok? – tanakodott magában November. Ekkor döbbent rá, hogy nem élhet örök félelemben. Különben is, új év, és új kezdet. Most végre változtatni fog. - Így tűnődött November.
Amikor egyszerre csak arra lett figyelmes, hogy csend van. Mindenki elhallgatott, ő pedig zavartan pillantott fel, mintegy gondolataiból kiragadva. Megfordult, s elállt a lélegzete. Szeptember volt az. Illetve mégsem ő. Ez a Szeptember jóval fiatalabb volt, s rozsdaszínű ruhája elegánsan emelte ki karcsú alakját. A legtöbben első ránézésre nem tudták megállapítani, hogy ki a jövevény, azonban November figyelmét nem terelte el a csinos ruha. A belépő hölgy szemébe nézett, s tekintetük azonnal találkozott. És November tudta, hogy álmai asszonya áll az ajtóban.
– Ó, már csak egy perc – kiáltott fel hirtelen Április, és ezzel elterelődött a figyelem Szeptemberről.
November odasietett hozzá, s együtt tették meg az ablakhoz vezető pár lépést, ahol a többiek már mind összegyűltek és a várost figyelték.
– Tíz, kilenc, nyolc, hét… – skandálták mind egyszerre.
Amikor az óra elütötte az éjfélt, tűzijátékok sokasága kezdett el egyszerre durranni. És November tudta, hogy az elkövetkezendő év számára is igen különleges lesz.
