Késő hajnalon...

Te felkelő nap reményt adó leánya,
emeld fejed, rejteked felé,
maró - hiányod kísér csak utamon,
futnék előled, de fogva tart a kéj.

Hol a halovány Hold fénye,
hol a világnak van vége,
szívem összetörve,
várlak meggyötörve.

Read More

A féltékenység...

Fejem felett beborult a kék ég,
mond-e szörnytől, hova is bújhatnék?
Zölden izzik ártatlan szemem,
lehet mostanság elment az eszem...

Mert befészkelte jó mélyen magát,
de nem hordhatok ki, ily' vészjósló babát...
Mely pattogó gömbvillámként cikázik,
s zabolátlan csődörként nyargalászik.

Megmérgezett sok marcona gondolat,
nem hallom többé a kecsegtető szavakat.
úgy véltem mindez már a múlté....
imát leheltem a csúfért....

Read More

Csendes a magány...

Csendes a magány, akár a hűs őszi zápor,
alkonyattal kél a jéghideg óceánból,
hegyek mögül, mit titkon rejt a távol,
s az égbe tér, hol megdermed a magánytól.

Korcs órán esőzik, enyhe permet,
mikor az utca pirkadatba libben át,
ahogyan a rideg test, a félhomályba rekedt,
csalódva, bánva messze hagyja múltját.

Mint a kétely, mely oly mélyen mar,
hol nincs remény sem ölelő kar…

Read More

Aggastyán lélek...

Mint, egy öregedő ház melyben lakok:
rozoga vénség, pislákoló villanyok,
rücskös falú fehérség rogyadozva áll:
ablaka tükör sima- s csak a múltra vár.

Lepergett oly sok festett, színes álom,
szúette kredencbe már rég nem találom,
padlás rejtekébe gyermekkorom játékai:
poros sarkában, magában állnak múltam lapjai.

Szélvihar tépte a lyukas tetőt,
rozsda ette csatorna rí ajtóm előtt,
kihunyt a szenvedély – elmúltak a hónapok,
öreg aggastyánként bús szólamot dúdolok.

Read More