2019. március 2., szombat

Elégia az együttlétről...

Ó, hölgyem, jöjj és vetkőzz le velem,
vágy kínoz, mikor véled nem szeretkezem.
S mint barbár harcos, ki vad ellenségre talál,
lándzsám megfájdul, mert nem döf, csak áll.
Öved délkörét szabadítsd meg hamar,
hisz a világ összes tájánál szebb tájat takar.
Kebledre régtől féltékeny vagyok,
de megnyugtat, ha arcomba mártod.
Oly tündöklő vagy, ha inged leengeded,
itt a hófehér szatén lepedő felett.
Cipődet rúgd a sarokba gyorsan, várja lágy
talpadat szent templomunk: a ringatózó ágy.

Engedd szabaddá vad szeretőd kezét,
hadd nyúljak alád, s combod közé.
Én kis Amerikám! Frissen fölfedezett
földem, melyen bejárok hegyet, völgyet.
Én kis gyémántbányám, országom, hol mohó
napkirály vagyok, s egyeduralkodó,
boldog cserkész, miközben mély
kincseskamrádon ujjam az átkozott pecsét.

A lélek csak akkor teljes, ha testetlen,
s a test akkor egész, ha lényében meztelen.
Az ékszer nem kell, csupán elvakít,
mint kapzsi Atlantisz népeit:
s a bolond férfi tekintete ott ragad:
gyöngyön, gyémánton, holmi díszes könyvkötés.
De nekem ez kevés.
Nyak, arc, derék, kar, comb, csípő, kebel:
Ez mi mind nekem kell.

Ó, drága hölgyem, engedd le fehér lepled,
Tárd szét magad, ne félj tőlem, ahogy
föléd hajlok. Gondold, lágy szellő vagyok.
Meztelenül is gondoskodom rólad
s remélem, a szerelmem elég egy takarónak.

2019. 02. 25

Nap - szonett

Kopottas díványon hempereg a Nap,
érzem a felhők szelíd illatát,
kinek örömből aligha akadt,
mosollyal nézem én, elhagyott diák.

Hogy nyújtózik, mily csalfa, mily hamis,
perzselő hajával borítja arcom,
lágy csókjától megremeg az ajkam is,
ölébe elárvult lényem hajtom.

Ó, Nap, lágy csókod új életre kelt.
Míg simogat lényed, addig szívem ver,
s rossz vérem benned új ösztönre lelt.

Maradj velem örökre - éj van, félek.
Az éj rideg s tele van iszonyattal,
nélküled csupán gyökérként remélek.

2019.3.2

Haikuk a kedvesnek...

Hópelyhek tánca
az élet vad románca
perzselő tavasz

***
Angyali szempár
Vidáman leselkedik
a paplan alól

***
Észak fény szemed
tavaszba fonja lelkem
s megmelegedem

Kérünk Uram...

Köszönöm Uram, hogy
elhoztál bennünket az Urálból,
s mentetted meg néped
az ellenség karmától.

Adtál e vadregényes tájon
sok ezernyi évet -
igaz, hogy olykor mások
asztalára került az étek.

Néha idegen urakkal
törvényeket alkottál,
volt, hogy közel engedtél
máskor magunkra hagytál.

Műveltük e szent földet
ekével, villával,
s hullajtottuk piros vérünket,
mert nem bírtunk az igával.

Szép piros cseppekből
ékes virágok sarjadtak,
s nemes áldozatként
országunkért adattak.

Most, hogy végre
egyengeted az utunk,
drága vérünk által
TE légy urunk.

Kérünk, sebet ne nyiss,
hisz volt már ezer hegünk,
erős megváltó vagy Te,
a mi egyetlen Istenünk.

2018.12.30.

A boszorkányerdő...

Volt egyszer egy nagy, kerek erdő, és ebben a kerek erdőben kedvére nőhetett mindenféle fa. Állatok tanyáztak a fák lombjai között és az erdő aljnövényzetében. Igen ám, de eljött egy esztendő, amikor az erdőben elszaporodtak a boszorkányok. Eleinte csak egy-kettő volt, de később már ott tanyázott a környék összes banyája. Éjszakánként seprűiken repkedtek, s ijesztgették az erdő apró lakóit és az arra tévedő falubelieket. Mindegyik boszorkánynak volt egy lidérce, amelyik kísérteties fénnyel világított. Ezek a lidércek ide-oda cikáztak a fák agai között. Senkinek sem lehetett nyugta tőlük, így az erdő egyhamar elnéptelenedett. Az állatok elvándoroltak, a fák pedig lassan lehullatták a leveleiket, és egészen elárvultak. Mindössze néhány kopár ág maradt rajtuk, melyek már csak a boszorkányok számára voltak jók seprűnyélnek.
És ekkor történt meg, hogy Frey, a szelek ura lengett át az erdő égbe meredő alkotóinak remegő ágai alatt, és elborzadva látta mit tettek a boszorkányok az ő kedves barátaival. Óriási haragra gerjedt és tüstént összehívta a négy világtáj szélurait: Polarikon-t, az Északi szelet, Zordon-t a Keleti szelet, Ókeánost-t a Nyugati szelet és legvégül a Sirokkót, a Déli szelet, és így szólt hozzájuk:

- Kedves barátaim! Nézzetek erre a boszorkányokkal teli erdőre! Ez már tarthatatlan állapot, valamit tennünk kéne. Vajon ki tud nekem segíteni? - hangzott el a kérdés.

Az északi szél bátran elsőként jelentkezett:
- Uram, majd én rendet teszek itt a boszorkányok között!

Süvíteni kezdett. És arra gondolt, hogy ezek a szegény elárvult fák már úgysem jók semmire, ezért a vihar már nem árthat nekik. Ekkor egy hatalmas orkánt kavart, mert gyökerestől szerette volna kitépegetni a fákat, hogy a boszorkányok tovább álljanak, hiszen nem lesz miből seprűnyelet faragni, amikor a régi repülő eszközök elavultak lesznek. A természet pedig majd újra utat tör magának. Az Északi szélnek a terve nem sikerült, csupán egyetlen fát sikerült kicsavarnia, mivel a többi összefogott, és a föld alatt a gyökereikkel egymásba kapaszkodtak. Az északi szél nem értette, hogy ilyen gyenge kis csenevész fákat miért nem sikerült neki kiszakítani a földből. Úgyhogy tombolt, tombolt, süvített egy ideig, de aztán végleg elfáradt. Így csüggedten tért vissza Szélúr elé.

- Uram, jelentem erősek ezek az apró fák, nem mentem velük semmire!

- Na, majd én! - mondta a nyugati szél - Nekem egy sokkalta jobb ötletem támadt: Nem fogok én órákon át eszeveszettül tombolni az erdő fái között. Ezek a boszorkányok úgyis tartanak az éjszakától, hiszen csak a lidérceik halovány fényére tudnak hagyatkozni.

Így morfondírozott magában.

- Csupán egyetlenegy erős fuvallatot kell, hogy támasszak egy óvatlan pillanatban, és az összes lidércfényt egyszer s mindenkorra kioltom.
Sötétség borul az erdőre, a boszorkányok megijednek, és menekülőre fogják, s elhagyják az erdőt.

A nyugati szél így is tett. Lesben állt az erdő szélén, és egyszeriben csak fújt egy hatalmasat. Végigzengett az erdő fái között a szélfúvás. Igaza lett, szinte minden lidérc lángja kialudt. Egyetlen kivétellel. Az egyik lidérc éppen egy fa odvában bujkált, szélvédett helyen, ezért csak éppen hogy meglebbent a lángja, de nem aludt ki. Ez a lidérc - miután a szél elhagyta tombolásának helyszínét - szélsebesen cikázni kezdett a fák között, megkereste minden sötétben lapuló társát, és újra meggyújtotta őket. Pár pillanat elteltével, rövidke imbolygás után, folytatódott a viháncolás Szélúr egykor kedvenc erdejében.

A nyugati szél fejét rázva bosszankodott.
- Nekem sem sikerült! Zordon, most te jössz!

A keleti szél teljesen új ötlettel állt elő:
- Pofonegyszerű a dolog: Forgószelet támasztok, egy hatalmas tornádót, és kisöpröm az összes boszorkányt!
Úgy is tett. Elkezdett pörögni-forogni bent az erdő fái között, de azt hiszitek, hogy a boszorkányokat ez megijesztette?
- Hé, banyák, - kiáltott fel az egyik csúnyaság - gyertek, körhinta!
Fölszálltak a seprűikre, berepültek a forgószélbe, és élvezték a pörgést, forgást. A keleti szél pedig hiába pörgette meg az erdei álló levegőt, mert a boszorkányok visongtak az egyszeri csodálatos élménytől.
Úgyhogy szégyenszemre a harmadik fújdogáló is elkullogott. A banyák pedig ottmaradtak az erdőben.

A déli szélnél maradt az utolsó esély. Óvatosan, minden nesz nélkül elhagyta Szélúr palotáját, és máris ott termett az erdő fái között. De úgy jelent meg, hogy azt senki meg nem hallotta.
A fák csak azt érezték, hogy valami frissebb levegő veszi körül őket. Kinyújtóztatták az ágaikat, apró zöld levelek sarjadtak a gallyak végén.
A boszorkányok levették a kendőiket.

- Hej, milyen jól érezzük magunkat! Milyen friss itt a levegő! Dobjuk le a ruháinkat is! Gyertek, fésüljük meg loboncunkat!
Kézről-kézre járt a fésű, a boszorkányok mind megfésülködtek. És ahogy simították a hajukat, úgy az összes boszorkány átváltozott, és szép, izzó vörös hajú tündérekké vedlettek.

- Vegyük fel az ünnepi ruhánkat! - suttogták egymásnak, és fehérbe öltöztek.
A lidércek pedig pompás szentjánosbogarakká változtak.
A déli szél azóta is csendesen fújdogál a már sokkal elbűvölőbb erdőben, ahol a fák színes lombjai zamatos gyümölcsöket rejtenek. Szélúr csodálkozva jegyezte meg:

- Mily csodás látvány! Ezek már nem is boszorkányok, hanem jóságos tündérek!

Bizony ám, tündérek, szentjánosbogarak és virágzó gyümölcsfák jelentek meg a haldokló erdő helyén. Az állatok is szép lassan visszamerészkedtek a megújuló rengetegbe, ami attól a naptól kezdve ugyanúgy tele volt élettel, mint hajdanán.