Volt egyszer egy nagy, kerek erdő, és ebben a kerek erdőben kedvére
nőhetett mindenféle fa. Állatok tanyáztak a fák lombjai között és az
erdő aljnövényzetében. Igen ám, de eljött egy esztendő, amikor az
erdőben elszaporodtak a boszorkányok. Eleinte csak egy-kettő volt, de
később már ott tanyázott a környék összes banyája. Éjszakánként
seprűiken repkedtek, s ijesztgették az erdő apró lakóit és az arra
tévedő falubelieket. Mindegyik boszorkánynak volt egy lidérce, amelyik
kísérteties fénnyel világított. Ezek a lidércek ide-oda cikáztak a fák
agai között. Senkinek sem lehetett nyugta tőlük, így az erdő egyhamar
elnéptelenedett. Az állatok elvándoroltak, a fák pedig lassan
lehullatták a leveleiket, és egészen elárvultak. Mindössze néhány kopár
ág maradt rajtuk, melyek már csak a boszorkányok számára voltak jók
seprűnyélnek.
És ekkor történt meg, hogy Frey, a szelek ura lengett át az erdő égbe
meredő alkotóinak remegő ágai alatt, és elborzadva látta mit tettek a
boszorkányok az ő kedves barátaival. Óriási haragra gerjedt és tüstént
összehívta a négy világtáj szélurait: Polarikon-t, az Északi szelet,
Zordon-t a Keleti szelet, Ókeánost-t a Nyugati szelet és legvégül a
Sirokkót, a Déli szelet, és így szólt hozzájuk:
- Kedves barátaim! Nézzetek erre a boszorkányokkal teli erdőre! Ez már
tarthatatlan állapot, valamit tennünk kéne. Vajon ki tud nekem segíteni?
- hangzott el a kérdés.
Az északi szél bátran elsőként jelentkezett:
- Uram, majd én rendet teszek itt a boszorkányok között!
Süvíteni kezdett. És arra gondolt, hogy ezek a szegény elárvult fák már
úgysem jók semmire, ezért a vihar már nem árthat nekik. Ekkor egy
hatalmas orkánt kavart, mert gyökerestől szerette volna kitépegetni a
fákat, hogy a boszorkányok tovább álljanak, hiszen nem lesz miből
seprűnyelet faragni, amikor a régi repülő eszközök elavultak lesznek. A
természet pedig majd újra utat tör magának. Az Északi szélnek a terve
nem sikerült, csupán egyetlen fát sikerült kicsavarnia, mivel a többi
összefogott, és a föld alatt a gyökereikkel egymásba kapaszkodtak. Az
északi szél nem értette, hogy ilyen gyenge kis csenevész fákat miért nem
sikerült neki kiszakítani a földből. Úgyhogy tombolt, tombolt, süvített
egy ideig, de aztán végleg elfáradt. Így csüggedten tért vissza Szélúr
elé.
- Uram, jelentem erősek ezek az apró fák, nem mentem velük semmire!
- Na, majd én! - mondta a nyugati szél - Nekem egy sokkalta jobb ötletem
támadt: Nem fogok én órákon át eszeveszettül tombolni az erdő fái
között. Ezek a boszorkányok úgyis tartanak az éjszakától, hiszen csak a
lidérceik halovány fényére tudnak hagyatkozni.
Így morfondírozott magában.
- Csupán egyetlenegy erős fuvallatot kell, hogy támasszak egy óvatlan
pillanatban, és az összes lidércfényt egyszer s mindenkorra kioltom.
Sötétség borul az erdőre, a boszorkányok megijednek, és menekülőre fogják, s elhagyják az erdőt.
A nyugati szél így is tett. Lesben állt az erdő szélén,
és egyszeriben csak fújt egy hatalmasat. Végigzengett az erdő fái között
a szélfúvás. Igaza lett, szinte minden lidérc lángja kialudt. Egyetlen
kivétellel. Az egyik lidérc éppen egy fa odvában bujkált, szélvédett
helyen, ezért csak éppen hogy meglebbent a lángja, de nem aludt ki. Ez a
lidérc - miután a szél elhagyta tombolásának helyszínét - szélsebesen
cikázni kezdett a fák között, megkereste minden sötétben lapuló társát,
és újra meggyújtotta őket. Pár pillanat elteltével, rövidke imbolygás
után, folytatódott a viháncolás Szélúr egykor kedvenc erdejében.
A nyugati szél fejét rázva bosszankodott.
- Nekem sem sikerült! Zordon, most te jössz!
A keleti szél teljesen új ötlettel állt elő:
- Pofonegyszerű a dolog: Forgószelet támasztok, egy hatalmas tornádót, és kisöpröm az összes boszorkányt!
Úgy is tett. Elkezdett pörögni-forogni bent az erdő fái között, de azt hiszitek, hogy a boszorkányokat ez megijesztette?
- Hé, banyák, - kiáltott fel az egyik csúnyaság - gyertek, körhinta!
Fölszálltak a seprűikre, berepültek a forgószélbe, és élvezték a
pörgést, forgást. A keleti szél pedig hiába pörgette meg az erdei álló
levegőt, mert a boszorkányok visongtak az egyszeri csodálatos élménytől.
Úgyhogy szégyenszemre a harmadik fújdogáló is elkullogott. A banyák pedig ottmaradtak az erdőben.
A déli szélnél maradt az utolsó esély. Óvatosan, minden nesz nélkül
elhagyta Szélúr palotáját, és máris ott termett az erdő fái között. De
úgy jelent meg, hogy azt senki meg nem hallotta.
A fák csak azt érezték, hogy valami frissebb levegő veszi körül őket.
Kinyújtóztatták az ágaikat, apró zöld levelek sarjadtak a gallyak végén.
A boszorkányok levették a kendőiket.
- Hej, milyen jól érezzük magunkat! Milyen friss itt a levegő! Dobjuk le a ruháinkat is! Gyertek, fésüljük meg loboncunkat!
Kézről-kézre járt a fésű, a boszorkányok mind megfésülködtek. És ahogy
simították a hajukat, úgy az összes boszorkány átváltozott, és szép,
izzó vörös hajú tündérekké vedlettek.
- Vegyük fel az ünnepi ruhánkat! - suttogták egymásnak, és fehérbe öltöztek.
A lidércek pedig pompás szentjánosbogarakká változtak.
A déli szél azóta is csendesen fújdogál a már sokkal elbűvölőbb erdőben,
ahol a fák színes lombjai zamatos gyümölcsöket rejtenek. Szélúr
csodálkozva jegyezte meg:
- Mily csodás látvány! Ezek már nem is boszorkányok, hanem jóságos tündérek!
Bizony ám, tündérek, szentjánosbogarak és virágzó gyümölcsfák jelentek
meg a haldokló erdő helyén. Az állatok is szép lassan visszamerészkedtek
a megújuló rengetegbe, ami attól a naptól kezdve ugyanúgy tele volt
élettel, mint hajdanán.
