Hajnal...

Még az alkony csöndje uralkodik
a mélán ringó lombokon,
mily gyönyörűségesen,
bizony, be is indul tőle lüktető szívem.
Hajnalodik – már ásít a Nap,
bódultan, ittasan, csak félig éberen,
akárcsak én.
Táguló tüdőm magába szívja a
kocsonyásan remegő ködöt.
Mikor az emberi lélek,
így könnyít magán,
gondjai egyszeriben eltűnnek,
s lassan éled a táj.
Várom, hogy mozduljon valamerre
a hajnal,
friss lendülettel lépjen
a világosság felé,
s tudom, a hajnal is vár engem.
Farkasszemet nézünk
tettvággyal, de tétován;
egymást méregetjük némán!
Oly nehéz az első lépés,
visszacsábít még az álom,
de végül egymásra nevetve,
megindulunk kéz a kézbe’,
akár a friss szerelmesek.
Eme csodás napra virradóan
kedvünkhöz gyűjtsünk erőt valóban!
Aztán holnap mindent újrakezdhetünk.

Read More

Merengés

Az önámítás büszke díványán
fekszem gondtalan,
S redőzött párnámra
sárgán hull az éji villany.
Verőfény és kávé között henyélek,
Mivel dolgom csak annyi, hogy éljek.
Csak annyit érünk mi magunkba’,
mit nékem a kegyes hazugság glóriája: a munka.
Mit hamis próféták csaló csacsogása,
Sem a Vatikán, bánja kánya!
Kikkel nem alkuszom én, akkor se, ha szép, ha rút,
S nem kell az isteneket magasztaló út.
Felőlem locsoghat szent igéket
dögunalmas pátosszal az ész,
Nem az én kezemet ékesíti a század rongy bábja,
Se a felhők felett zümmögő bamba gépész.
Elém a hatalmas bizony tárcáját ne tárja.
Én azt hirdetem, barátom, hogy túl sok a kettő,
De hidd el nekem, több az egy.
Fülemben a múlt recseg,
s a semmit nem ígérő jövő.
Tudom, milliónyi kincsemet végül elszórom,
Uralkodom akár tűzhányó kráterén
Hiú képmásom, Mint bukott királyoké,
ott van mindegyikén.
A peremén egy gőgös írás:
Tisztellek Téged, Te munkás!

Read More

A mi szerelműnk...

A mi szerelmünk sóhajoknak hídja,
mely átível a mélységes lagúnán,
s majd jönnek boldog gondolások;
szerelmesek, kik alatta folynak némán.

A híd kapujában megállnak -
mások ők, mint te meg én,
s csak nézik egymás ifjú arcát,
Velence sötét, komor tótükrén.

A mi szerelmünk sóhajoknak hídja...
Evezők csapásától reng a híd,
oldalán két magányos ólomalak,
akiken új szívek lángja sem segít.

Majd nászdal zeng híd fölött s alatt,
erős marok szorít törékeny kacsót,
miénk lesz akkorra már a történelem,
s márványba zárva őrizzük a szót.

Read More

Te magad vagy...

a vers nem kósza vallomás
csupán egyedi alkotás
mindenkinek szól
ugyanakkor senkinek:
teneked, valamint neked sem
nem egy üzenet
nem is egy titkos rejtelem
nem érzéki csábítás
nem is holmi ámítás
nem valami féle rábeszélés
és nem is mások háta mögötti kibeszélés
nem akar semmit
és nem bánt ez senkit
nem kell, hogy komolyan vedd
és nem is kell félreértened
nem szabad, hogy zokon vedd
s nem is kéri rokonszenved
szaván fognod sem lehet
így megtagadnod sem kell
nem kell rá felelned
de elfeledni is aligha lehet
törékeny rózsa ez,
mit bárki leszakít
de amiből kinyílik
a vágy
a mag
az, bizony, te magad vagy

Read More