Giccses pompadourok
járkálnak föl s alá,
mimikátlan maszkok,
színjátékká korcsosult gyermeki talány.
Giccses pompadourok
járkálnak föl s alá,
mimikátlan maszkok,
színjátékká korcsosult gyermeki talány.
Érzem magamban feltörő szerelmed,
szívem, mint érzékeny műszer, jelez földfelszínig,
mint csiszolatlan ércet: érzékeim feléd hajolnak,
szelíd gyűrődések repesztik.
Simít az ujjam: érzi bőrödet még,
prizmák közt siklik a fény:
szemem szemed foglya,
megvakítottál, s téged lát mindenben,
s világomat - világod bűvkörébe fogja.
Most csak csöndes szavakat mormol a lélek,
s mint csiszolatlan gyémánt,
őrzöm törékeny ujjad.
Érzem magamban feltörő szerelmed,
a meghitt világot, a meséset, az újat.
Dérre ébredtem. Ablakom még
ki sem nyitotta álmos szemét,
s a Csönd sem hagyta el
a mélabús zenéjét.
Örökös muzsikáját,
melyet minden éjjel elkezd és folytat,
míg a parányi ember
ki nem üti kezéből gondos hegedűjét.
Egy kósza résből a falon
fény ömlik át kis vonalon.
Körülöttem a fogasról lebegnek
ruháim, mint rémisztő kísértetek.
Árnyai nappali önmagamnak:
a rabnak, rútnak,
az ügyetlennek,
kit olykor szidok, s ki, majd ha feltámad,
elfoglalja helyem eme porhüvelyben.
Ölelj, ölelj, ó, ne eressz el, ágyam,
te mindenkori vacok,
akit nem kértem magamnak,
mint ajándékát a gyermek,
de enyém lettél
eme édes szolgaságban,
te jó, te ölelő,
meleg és végtelen magányosságban.
Tengernek szültek,
csak egy kósza vízcsepp lettem.
Erdőnek reméltek,
csak árva cédrusként meredtem.
Sólyomnak hittek,
és csak két szárnyként sínylek.
Két szárny csupán,
amely olykor meglebben.
Fölszálltam s eltűntem magasan
a kék végtelenben.
Csak nézem ezt a furcsa, ferde fát,
mely keresztülível szirten át.
Hogy lehet, hogy e lényt ne szeressem,
hogy benne társam ne keressem.
Már csöndes ága között az arany napot
nem tartja, s madara is elhallgatott.
Virága sincs már, sem édes gyümölcse,
mégis ő az alkony szelíd bölcse.
A szemlélő, ki oly esetlen,
s végtelen titkában hogyha elmerül,
törékeny szálként is szelíden arra dől,
amerre lelke vonja szüntelen.
Aki voltam, oly messze már tőlem,
s akivé válnék, az sincs közel.
Olykor utolér, mellém lép,
kézen fog s átölel.
Biztatva suttogja: higgy, ne félj!
Valahogy majd egymás mellett megleszünk,
hiszen szívünk marad a régi,
s ketten talán csak megőrizzük kivénhedt eszünk.
Ülj le mellém, s fogd meg a kezem!
Hagyd, hogy benned merüljön el szemem.
Nem kérdezek semmit, és most te se beszélj,
hallgasd, ahogy a csend rólunk mesél!
A mindennapok maró kínjai után
hadd boruljon ránk néma talány!
Nem kellenek a szavak, nagy tétovázás,
csupán ez a csendes kézfogás.
Úgy maradj mellettem, hogy észre ne vegyem,
hogy mily gyorsan száll el ünnepem!
Valóság volt? Lehet, álom csupán,
hogy a miénk volt ez az egész délután.
2020. július 26.