Észlelés

Hallgatom, ahogyan a vonat egyhangún zakatol,
érzem, az est görnyedt háttal a földig hajol,
maga mögé utasítva a fényes napkorongot,
sötét palástja alá rejtve e konok kis világot.

Csak nézem a fásult - rendületlen arcokat,
a gyengéd mosolyra nem kerekedő ajkakat,
csupán hűvös tekintetek pásztázzák a másikat,
keserű irigység süti le bágyadt pilláikat.

Barátság, szeretet – kimondatlan szavak,
e két nemes eszme csupán eltiporva hallgat.
az érzelmek mára már kétes hangulatjelek,
így palástolva az elhullott fájó könnyeket.

Read More

Elhagyatva...

Idegen a város, idegen faarcok,
csupán félig értett, ködbe vesző szavak.
Hiába mosolyogsz, hiába a maszkod,
számukra akkor is csak egy különc maradsz.

Read More

Bár lennék...

Nem ad oly gyönyört a világ, mint amit elrabolt,
tudom, ifjú eszmém lángja már bús közönybe hajolt,
s nem csak arcom lágy pírja vált rideg merevségbe át,
a szívem is előbb hervad el, mint maga az ifjúság.

Boldogságom megtört roncsain néhány lélek, szegény,
hányódik a bűnök zátonyán, vagy vad kéjek tengerén,
iránytűm már rég semmibe veszett, hasztalan mutat
egy partra, mit el nem érhet e meggyötört öntudat.

Majd, mint a halál, a hideg száll megtépázott lelkemre le,
megdermeszt, tulajdon bajomat elfelejteti, nincs ereklye,
könnyeim forrására mázsás pecsétet nyomott a fagy,
megrebben még a szemem, jég csillan benne csak.

Bár éreznék, miként egykor - lennék ki voltam én,
sírnék, hol sírtam letűnt szózatok hűlt helyén,
mint pusztán lelt forrás vízét, mely sósan is édesebb,
e megfáradt lét sivatagán nyelném az örömkönnyeket.

Read More

Múló enyészet...

Hideg, nehéz eső hullik most csendesen,
a Nap sem tündököl örökös fényében.
Sötét köd - fellegek mögé bújva,
önmagát egyre csak marcangolja.

Lelke melegségét sem szórja többé szét,
elfojtja szívének minden szeretetét.
Odafent az ég is holt éjbe csap át,
nem zöldül a fű, nem pompázik virág.

Záporos könnye áztatja most e földet,
érzi, fájdalmas a múló enyészet.
Mikor lehull az utolsó falevél,
lelkem összerezzen, s megpattan az ér.

A Nap haloványan izzó fénye
sem terít gyógyírt sajgó sebeimre.
Érzem, eltapos a rohanó porvilág,
veszve már minden szó, megfojt a hazugság.

Read More

Ősz...

Ő, a művészek legnagyobbika,
már teljes lendülettel festeget,
ecsetjét karmazsin tégelyekbe mártja,
s húzza a hervadó virágok felett.
Nézzétek, milyen biztos
minden egyes mozdulat,
oly könnyed, oly könyörtelen:
kezével szépséget s
egyben halált hűen osztogat.
A bágyadt lombra éppen
csak rálehel,
irtózató és hízelgő a hangja:
meghalsz – jól tudom,
de előtte még szép leszel.

Read More

Szülőföldem...

Szántóföldek ölelésében
szunnyadsz csendesen,
keleti szél formálja redőzött arcod,
s lassú víz mossa avarban lebegő partod.
A reggeli ködben rejtőző Nap
sugarai, már víg táncot járnak,
a némán elbágyadt iskolaudvaron.
Emlékeim mind, a szélben szállnak -
házak poros redőny ablakokkal,
virágos kertekben sercen az élet,
megannyi rovarral.
Utcáidon a rózsák illata bódít,
csalogat a sok szép színes csoda -
lelkemre igaz gyógyír.
S ti mind, frissen kaszált rétek,
partotokra megnyugodni érkezik
a megbolydult lélek.
A távolban megannyi bokor, és cserje -
tövükben megpihen a gazda,
s vele együtt a megfáradt eke.
Ambróziát csepegtetnek a gyümölcsösök,
nem messze, szomorúfűz ágai közt
megbújik egy védtelen fecskemadár,
s szerelme dallamára hűen vár.
Szántóföldek, ti még óvjátok kis falum,
ne engedjétek, hogy a múltat
végleg betemesse, az emberek
harácsoló kedve.
Ha el is megyek,
emlékeimben örökre megőrzöm,
tudom, e falu nekem mindig visszaköszön.
Hisz hajdanán itt szült meg jó anyám,
s a kripta súlyos ajtaja itt zárul majd rám.

Read More

Tündérváltás...

Egy hárs alatt, az őszülő padon,
egymagában ült az Ősz,
kinek a szíve fájt nagyon.
Maga sem tudta,
hogy történhetett meg,
valahol hibázott egy kósza évet,
akaratlan és véletlen
virágok mezéjére tévedt.
A tarka virágok közül,
míg őket fájó szívvel egyre csak nézte,
váratlanul és csodaszépen
Nyárasszony kilépett elébe.
Megfogta tétova kezét,
szájon csókolta s nevetett,
a liliomok mind megcsodálták,
hogy a két tündér búsan integet.

Read More

Magával ragad az éj...

(Evokáció : Ady Endre: Éjimádó című versére)

Magával ragad az éj, a meseszerű,
a bársonyos – a csillagszemű.
Mint árva fecskemadár
repkedek félve,
ébenfekete szárnyammal
az igazságot keresve.
Bárányfelhőkben csöndben elbújok,
s a földre mosoly – cseppeket zúdítok.
Gyarló létem -
kívánják e földi démonok,
kik bűnös fejemre szent
töviskoszorút húznátok.
Vétlenné másít a pillanat-,
de hamis vágyam már
készíti fojtó rabláncomat.
Szememben még a
tenni akarás izzó tüze lobog,
csókot lehelnek rá a dolgos
mindennapok.
Kapaszkodnék az égbe fel,
de elereszt két karom,
magával ránt, egy bizarr kéj
s csak szállok fölfelé,
majd elnyel a mindenség,
magával ragad az éj, a meseszerű,
a bársonyos – a csillagszemű.

Read More

Könyörgés...

(Az idézett sor Pilinszky János- Könyörgés c. verséből való.)

Nézd, Uram, könnyektől telt szemeimet,
s gyarlóságtól bűzlő vétkeimet,
halld meg egy esendő jajszavát,
és a lélek fájdalmának őrjítő sikolyát.

Ne fordíts hátat pokoli kínom láttán,
megtépázott hitem röhögve nézi a Sátán,
kérlek, tépd le nyakamról a tüzes láncot,
mely korcs ölebként Tőled eltaszított.

Emeld ki a gyarlóságtól eltorzult arcomat
nyisd meg szívem, hogy meglássam az árnyakat,
fogadd szerető öledbe alázattal teli szívemet,
s ne engedd, hogy a gonosz bábja legyek.

,,Tág szemmel már csak engemet figyel,”
tartozásomat ő bizony soha nem feledi el,
hessegesd el mellőlem a megóvó Halált,
ki a parancsodra szorgosan rám talált.

Read More

Gyönyörű lépted...

Hátam mögött miként a fül hallja -
ahogy megtörik az őszi fű,
te felém jössz – érzem, hisz lépted
zöreje is oly gyönyörű.

Tündöklő, ahogy megjelensz,
már csak egy pillanat.
Fényben úszik a borús világ,
melynek része vagy.

Fásult, nehéz a szívem,
szomorú, s keserű.
De ha mellettem vagy, a világom is
ragyogó, s meseszerű.

Ködös őszi táj ez a lélek,
de ha a nap besüt,
üveges lombja fölragyog,
tündöklik mindenütt.

Read More

Elvirágzás...

Hervad a liliom kelyhe már,
töve körül fojtogató a nyár,
s szirmai mélyén haldokol
a még zümmögő méhpár.

A napraforgó bús fejét,
aszott szárára hajtja le,
s a kerti-tündér illanó lelke
holt lombokat szór szerteszét.

Hófehér szirmok szitálnak,
születik a bársonyos hólepel,
s egy rózsa az örökzöld avarban pihen,
mint karmazsin tündér haj- fonat.

Read More

Mámor...

Ismét dobogós helyezést ért el versem a Szókincstanya irodalmi csoportban.
A téma: Erotika

Fehérneműd pántjával tétován játszik
vállaidra simult tenyerem.
Két karodból szabadulni nem lehet,
hisz rabul ejtett tűzben izzó szemed.
Felpezsdült a vérem, s érzem, megfulladok,
s egyhangúvá forrnak a szólamok.
Tehetetlenül állok előtted,
a csipke rojtjain pásztázik tekintetem,
alatta feszül a mezítelen,
ekkor már végleg elvesztem,
s tőled hogy szabadulhatok, már elfeledtem.
Mint forró italban a kockajég,
úgy válik semmivé a ruhám,
s szám szélén tüzes leheletként,
törsz utat magadnak buján.
Csípőd ívén ujjaim a mámorra sóvárognak,
minden egyes rezdülés, apró szikrák,
melyek a feszes combjaid felé tartanak,
vénuszdombod gyönyöreit szomjazva innák.
Mint ősi barbár hadból a rémes kiáltás,
úgy tör ki belőled az érzéki sóhajtás,
s magával repít az élvezetek árnya,
hogy aztán egymás testébe olvadva,
a verejtékünk gyöngysoraiba,
ölelkezzünk egy éjen át,
s hajnalban a Nap mosollyal
az arcán tekint reánk.

Read More

Voltam...

Egykoron voltam vézna kis fiúcska,
kit elkerült a falu összes szép leánya.
Voltam édesanyám megfáradt sóhaja,
mit kínzó tehernek nem érzett ő soha.
Olykor izzó pipacs a zöldellő réten,
s pusztító orkán szörnyű hideg télben.
Álmokat szövő pók a sanyarú sarokban,
s merítettem arcomat szilánkos homokba.
Voltam kérlelt ima a gyóntató székben,
s kellett hazudnom szemtől - szemben.
Voltam termést nem hozó szőlőfürt,
sohasem hangot hallatható dicső kürt.
Acélbetétes bakanccsal tiport pocsolya,
kinek vizében az ember rút arcát mosta.
Akadt mikor voltam egy bent rekedt szó,
melynek szavai betűkkel le nem írható.
Voltam marionett bábja a magánynak,
lelki fájdalma az emberiség legjavának.
Voltam feszület mely az ágy felett lógott,
s néma apostol ki egy szót sem szólott.
Tudom változtatni nem lehet a múlton,
arra kérlek barátom, ne feledd el arcom.

Read More

Minden elvész...

Minden nap az esttel végződik,
s minden zaj a csenddel kezdődik,
mit megalkottak hanyatlásra ítéltetett,
Isten háza többé nem nyújt védelmet.

Zárják emitt - amott a szíveket,
üressé válnak mind a tekintetek,
magunkhoz öleljük a rideg arcokat,
s áhítatva várunk szebb napokat.

Read More

Nagyapám szavai...

Nagyapám egyszer azt mondta nekem:
hogy nagy ez a világ édes gyermekem.
S te oly kicsinynek érzed magad benne,
mint vízparton szálló homokszemcse,
mit süvöltő szél fúj messzi idegenbe.
Bizony a nagyvilág nem kímél meg téged,
fájó könnyekre sarkall, akárcsak az élet.
De te vakmerő bátorsággal szállj vele szembe,
hogy hős legyél, ha olykor erőtlenné is tenne.
Lesznek majd kik, sárba tapossák lényed,
s tág pupillával figyelik, miként halványul fényed.
Ne feledd: akiknek nincs bátorságuk ahhoz,
hogy szívükkel vegyék fel a harcot:
azok sohasem győzhetnek mindazok felett,
akikben végtelen erejű az emberi-szeretet,
azt nem törhetik meg az érzéketlenek.

Read More

Illúzió...

Ady evokáció:

Ne váltsd apróra szíved kincseit
ki mindent akar, mindent elveszít."
A tudás csupán illúzió,
melynek csendjében rekedt a szó.
Arcodon színesen díszelgő szeretet cseppek,
melynek értékét, még magad sem érted.

Göröngyös macskaköveken vezet utad,
inkább elnyomod magadban igaz valódat,
vasárnaponként a templom padjait koptatod,
éjjelente ágyadhoz térdelve imára kezedet kulcsolod.
De ez, mint csak látszat- holmi bűvész trükk,
életed úgyis már csak egy hajszálon függ.
Zsebed tartalmát koldusnak aligha szánod,
a lényeg, nyakadban csillogjon aranyláncod.

,,Ami fél azt ne fogadd,
egészet akarj és egészet adj."
S ha már érzed, hogy szűkül fölötted a lég:
bizony félve vágyod az emberek elismerését.
Csak halmoztad vagyonod boglya számra,
eltékozoltad perceid - önző becsvágyra.
,,Ne váltsd apróra szíved kincseit
ki mindent akar, mindent elveszít."

Read More

Felbolydult a világ...

Felbolydult hangyabollyá vált a világ,
idegen emberáradat árasztja el Európát,
dühös tömegek az egyik oldalon,
kiknek gyűlölet tükröződik arcukon.

A hatalmak kapzsi ujjai közé fognak százat,
s nem eresztenek, csak prédára várnak,
elfeledve mindazt, mit hajdanán tanultak,
milliókért új hiszekegyet alázattal kántálnak.

Hömpölyögve özönlik a tömegáradat:
védtelenül maradt anyák, riadt gyermekek,
kiknek hamis próféciákkal tömik fejüket.

Vajon mikorra lesz kézenfekvő megoldás,
mikor hullik tenyerünkre szent áldomás,
emberek itt és ott, érzem, jönnek még viharok…

Read More

Hitvány ebek...

(Első helyezést nyert eme versem a Szókincstanya irodalmi csoportban)

Villon evokáció:

Hitvány ebek...

Ti csak nevettek hitvány ebek,
hazugságok árán terjesztenétek új hitet,
hamis szónoklatokkal mérgezitek lelkemet,
csak, hogy tiszta maradjon kezetek.
„Hadakozok, vívok, birokra kelek,”
jóllakatom veletek vézna testemet,
s pokoli kínok közt is az újra vetemedek.
Szemtől szembe szép szóval dicsértek,
a hátam mögött alig várjátok, hogy
felfaljanak elevenen bűzlő férgek.
De ne higgyétek, hogy tisztára
nyalom trágyát verejtékező feneketek,
nem vagyok holmi koszos eb,
kit kedvetekre a romlásnak
maradékaival szüntelen tömhettek.
Nem kellenek az érdek barátságok,
miknek szavai értéktelen trágárságok.
S mikor már fojtogat titeket vértől bűzlő nyálatok,
utánam ne kiáltsatok - nálam süket fülekre találtok.
Megedzett már a sokévnyi szívből jövő utálatotok,
de eltaposni nem lehet s ezért hangot hallatok,
s hitvány világotokba kiáltom az igaz éneket:
„Emberek! Újra önmagamért szeressetek. ”

Read More

Első csókunk...

Először mikor szemedbe néztem,
láttam benne azt mi örök – mi végtelen,
mikor megcsókoltál a padon ülve,
mosolyra kerekedett a szám íve,
elhallgatott körülöttem a világ zenéje.

Tekintetem csak ide- oda pásztázott,
elöntött a hőség - az ingem is átázott,
s te csak a fejed vállamra hajtottad,
és szívem ritmusát egyre csak hallgattad,
miként a húrok pengnek – játszanak.

Fiatalok voltunk, csupán első évesek,
de még most is rabul ejt a lényed,
minden egyes pillanatot élvezek,
mit ölelő két karodban eltölthetek,
s százszor kimondani, hogy: szeretlek.

Soha el nem felejtem azt a csodás napot,
amikor is lophattam tőled egy fél csókot,
mitől felpezsdült a lagymatag vérünk,
s tüzesebb lett majd minden éjjelünk,
melyen egybefolyhat homlokverejtékünk.

Read More

A lélek szavai...

(Megadott szavakkal)

...
Csak nézem a fújdogáló szelet,
amint sodorja a faleveleket,
nézem az embert, ki új magot vet,
s látom amint a csírában sarjad az élet.
Érzem, olykor szánakozva legyint a föld,
hogy nem látjuk mi miénk - az mi örökzöld.
Csak a sebzett felszínen kapirgálunk,
s a lélek útján már nem is járunk.
...
Tányérodon egy szelet élet,
melynek ízét már rég nem érzed,
töltelékében a régmúlt pillanatok,
melyek ajkadon nyomot hagyott,
s szánakozva tapasztalod, hogy rohan életed,
és elveid mára már semmit sem jelentenek.

...
Elveket gyártunk halomra,
áhítattal nézünk a világi vagyonra,
szánakozunk, afölött amink nincs,
s nem vesszük észre, a lélek a legdrágább kincs,
Hamisan cseppen ajkadon az édes permet:
Romlott húsként hullik tenyeredbe az élet.

Read More

Vihar...

Napnak melegétől elgyengülve bágyad,
a nyáj, az ember, lángolnak a lombok is,
éled hangja a sok kis fecske- madárnak,
a természet dala csupa szín, s csupa íz.
Szellő piheg, de már a hegyen túl támad
rá észak fagyos szele, mindent söpör, visz,
egy zöldellő cédrus áll a védtelen magánynak
partján zokog, vihartól rettegve ő is.
Mozdul lombkoronája félve, s izgatottan,
dörög az ég, rajta villám cikázik át,
állatok iszkolnak riadtan nagy rajokban.
Fenséges félelem, ez mit a nyár ád:
vadul villámlik, az ég szinte felrobban,
lefejezi sorra a délceg kalászok szárait.

Read More

A lélek tükre...

Mondják: hogy "a szem a lélek tükre"
benne rejlik az élet szivárványgömbje,
rávilágít állarcunk mögötti valónkra,
érzéseink a színeket váltják valóra.

Akad, akinek kék akár a tenger maga,
olykor lágy hullámai mossák arcomat,
homok szemcsék tükörképe megpillant,
s éjjelente ezüst csillagként utat mutat.

Hallgatom a zöldellő lombok dallamát,
nyugtató szempárjuknak smaragdmámorát,
s emlékezetembe vésem lelkük pillantását,
ahányan vagyunk, annyi világot láss hát.

Read More

A szél, A patak, A szerelem...

Versek megadott szavakkal, különdíjas lettem a Szókincstanya irodalmi csoportban.

A Szél...

Messze fújta tőled keszkenőmet,
nem kell látnom többé önző szemed,
eldobtad gyönyörű kalárisod,
mitől a szívem egykoron szikrázott,
most álnok viperák nyüzsögnek körül,
nincs, ki e földön téged megbecsül.
Sodorja a szél e mocskos viperát,
hadd feledjem mérgének illatát.

A patak...

Sodró ár, mi kimosta a partot,
a nagy roham, mely köveket összehordott, kaláris drágakőként ragyogtak a kavicsok,
melyet nem rejtett magába a mocsok.
Keszkenőm az iszap foglya lett,
rajta oly sok kis vipera felcseperedett,
azóta szabadon járják a patak partját,
s nem kell látniuk az élet árny oldalát.

A szerelem...

Magával sodró szerelem,
nyakamon viperaként tekereg,
kaláris gyöngyként hűen díszeleg.
Olykor szorító, s szívbe maró,
melynek mérge már nem gyógyítható,
csak keszkenőmmel fedem el mocskos sebem,
lassan áramló méreg ez ereimben.

Read More

Képzelet...

Mély gyönyörtől szédülök még,
fogva tart egy lázas képzelet,
mellettem ülnek tarka álmok,
fejemben fel s alá keringenek.

Ruhámon függnek a tegnapok,
párommá kérem fel a holnapot,
s kéz a kézben járjuk a táncot:
míg arcunkon megjelennek a ráncok.

Read More

Elérhető elérhetetlen...

Amikor a létet rabláncnak érzed,
s az alkotás vágya szabaddá nem tesz,
mert korlátokat szabsz az önalkotáshoz,
így nem kell felnőnöd a feladathoz.

A kitartás az mi erőssé tehet,
akkor is, ha szertefoszlik reményed,
a sors az, mi őrködik feletted,
s egyengeti utad, ha megérted…

Sose légy foglya a kételyeidnek,
engedd el a téged ért sérelmet,
s temesd el a maró félelmet,
hadd szárnyalhasson a lélek.

Nem botor dolog a csodákban bízni,
mert világunkban igen is léteznek,
benned van kulcsa a jövőnek:
ha magad is maradéktalanul elhiszed.

Read More

Fehér királynűmhöz...

csak egy sötét huszár vagyok
a mélység sakktábláján,
míg úrnőm te fehér királynőként
díszelegsz bástyádnak ormán,
csak elképzelhetem, e pompát
mely téged körül ragyog
míg nekem sötétek a szólamok,
amíg a szerelem tüze ég bennem,
marcona fagyban sem leszek erőtlen, 
hisz tündöklő fehér arcod éltet,
hiába is gyötörnek a kételyek…
bár ellenséged lehet számtalan
s némely köztük egészen arctalan,
nem ismerheted minden léptük
hogy mily sötétséget takar
szikrázónak tűnő lényük:
hiú ábrándokat keltenek…
s szép szóval nap mint nap dicsérnek…
de én melletted vagyok s fogom kezed
s bástyaként óvlak, ezt sose feledd…
Bár életünk fekete – fehér,
de a színes pillanatok
mit veled tölthetek mindennél többet ér.
 

Read More

Vallomás...

Egy elhagyatott piactéren,
elnyűtt kereveten
leheveredtem
kezemben szürkebarát üveg
kabátomon egykori rangom
fényesen díszeleg,
ha lehunyom szemem: viharlámpa fénye
pislákol lövészárkom mélyén,
penészes zsemlegombóc
halott társam tenyerén
s fülembe hallom
a gyújtózsinór sistergő zaját,
melyet már gyermekként
árasztott felém a kegyetlen világ.
Mikor álmaimból felriadok,
könnyes mind két szemem
- hisz ti már nem vagytok -

Read More

Anyának...

Csak mosolyát ne feledd jó anyádnak,
ha rögös utjaid járod a világnak,
ha sötét felleg tornyosul feletted,
s mikor szertefoszlik minden reményed.

Vészek ostora rajtad, hogyha csattan,
mikor bánat virága nyílik ablakodban,
fájdalmak tengerén süllyedő hajódban,
jó anyád mosolya látszódjon a távolban.

Kísérjen e görbe minden örömödben,
ha boldogság sugara csillog szemedben,
s mikor Fortuna kegye reád ragyog,
akkor is, ha kilátástalan a holnapod.

Akkor lesz teljes minden napod:
ha az igazi örömöt magadban találod,
s mikor a béke angyala honol a lelkedben,
akkor őrizd anyád mosolyát a szívedben.

Read More

Dédelgetett álmom...

Nekem a gyermekévek mindig másként teltek,
s ablakból figyeltem, hogyan játszik sok gyermek,
míg napjaimat kórházi ágyban töltöttem,
addig mások nem tudták milyen az élet a bőrömben...

Mosolyt láttam odakint az arcokon,
de nekem könnyek közt telt a napom,
a fájdalom lett egyetlen barátom,
s ez járt nekem... mára már belátom!

De ha egyszeriben változtathattam volna:
boldogan játszhatnék a helyi csapatba,
s nem pásztáznának furcsa tekintetek:
hogy szegény fiatal miért ilyen beteg.

Havonta folyton az orvosokat látogattam,
bár élvezhettem volna a napsütést a strandon
nem kellett volna aggódnom az állapotom miatt
s a diéta mellett elfért volna bennem egy két jó falat.

De számomra mindez csak álom marad,
ezernyi megszépült gondolat:
örülnék, ha teljes lehetne az életem,
s a fájdalmat csak könyvből ismerem…

Read More